Végjáték cinkelt lapokkal

Az első választási forduló előtt két héttel két olyan esemény is történt, amelyek mindegyike alkalmas volt arra, hogy az ellenzéket számottevő politikai előnyhöz juttassa. Március 24-én a Hír TV-ben egy vidéki MSZP-s aktivista leleplezte az ellenzék által gyanított választási csalás, az úgynevezett láncszavazás módszerét, amelyet pártja 2002-ben sikerrel alkalmazott, s jelenleg is „bevetésre” szán. Március 27-én pedig a legfőbb ügyész „a jó erkölcsbe ütközőnek s ezért semmisnek” nyilvánította a miniszterelnök egy korábbi, több száz milliós értékű vagyonszerzését. E két hírt kizárólag az ellenzékhez közel álló média „tematizálta”. A kormánypártokhoz közel álló média jobbára hallgatott róluk, vagy Orbán (Mikola, Semjén stb.) démonizálása mögé rejtve elbagatellizálta őket. Az SZDSZ-nek tisztességükre még adó vezetői – hallgatásukból ítélve – nem döntöttek arról, hogy a D–209-es ügynökkel kötött 2002-es koalíciós megállapodás után egy erkölcstelen módon meggazdagodott miniszterelnök-jelöltet felvonultató párttal kötendő új koalíció oltárán kívánják-e feláldozni maradék hitelüket és pártjuk foszladozó népszerűségét.
A főügyészi bejelentés napján a Népszabadság első oldalán „robbant a hírbomba”: szlovákiai szervezett bűnözők robbantásokkal óhajtják megzavarni a hazai közrendet. A hírt másnap – drámai hangon – jágói ábrázattal Gyurcsány miniszterelnök személyesen is megerősítette, hozzátéve, hogy nevezett bűnözői körök „a magyarországi belpolitikai helyzet destabilizálása szándékával” kívánják aljas tettüket végrehajtani. Ezt követően a hazai média – pártvonzalmaitól függően – napokig azon tipródott, hogy vajon idegen érdekű pszichóziskeltésről van-e szó, esetleg megbízható titkosszolgálati információk dilettáns kiszivárogtatásáról, avagy politikai kalandorság által motivált államtitoksértésről. (E sorok írója közgazdászként azon töprengett: mi szükség van itt importbűnözők robbantgatására, hiszen ha folytatódik az elmúlt négy év gazdaság- és költségvetési politikája, az önmagában is destabilizálja a hazai belpolitikai helyzetet.) Tény viszont, hogy mialatt a média az odadobott gumicsonton rágódott, a miniszterelnök jó erkölcsbe ütköző vagyongyarapodása elfelejtődött. Valószínűleg ez (is) volt a cél. De az is valószínű, hogy multifunkcionális ötletről van szó.
Érdemes ezért elgondolkozni az alkalmazott módszeren, amely kísértetiesen hasonlít Grósz Károly nevezetes 1988-as sportcsarnoki beszédére, amelyben az MSZMP hajdani első titkára az akkor már elkerülhetetlennek látszó demokratikus változások kapcsán a „fehérterror” rémét vetítette előre a hallgatóságnak. Grósz előadásának szövegéből kitetszett: a pártvezetés (vagy egy része) a változások megakadályozása céljából „reformdiktatúra” bevezetését fontolgatta. Mindannyian tudjuk: nem lett fehérterror, csak megbukott a rendszer. Most kormányváltás lehetősége áll fenn, ám egy „rendkívüli állapot” bevezetésével – a köztársaság védelmében – elhalaszthatók lennének a választások, Gyurcsány pedig naponta hősiesen megvédhetné a köztársaságot – a virtuális térben.
A „láncszavazás” kapcsán az MSZP nyilatkozói derekasan ellentmondtak – saját maguknak. Először Szekeres Imre elnökhelyettes állította magabiztosan, hogy a nyilatkozatot adó Bácsics Gyulát már korábban kizárták a pártból; majd pártja Pest megyei alelnöke közölte, hogy valótlan állításai miatt etikai eljárást indítanak a (kizárt) nyilatkozó ellen. Mindazonáltal az országos listát állított tíz párt valóságosnak ismerte el a „láncszavazásos” csalás lehetőségét, s ezért közös beadvánnyal fordultak az Országos Választási Bizottsághoz. Az eredmény közismert: a három állásfoglalás-kérés közül az OVB csak egyben döntött; felhívta a figyelmet arra, hogy „a szavazólapot a vonatkozó törvény értelmében nem lehet kivinni a szavazókörből”. Mélységes homályban maradt azonban, hogy ellenőrizhető-e (s ha igen, miként), hogy valamennyi választópolgár betartja-e a figyelmeztetést. Az MSZP az OVB döntésétől tette függővé hozzájárulását, hogy e kérdésről az Országgyűlés rendkívüli ülésen hozzon döntést. S mit tesz Isten, hát nem úgy döntött az OVB, hogy ez tökéletesen fölösleges? Az MSZP pedig meghajolt az OVB döntése előtt. Az MSZP farvizén hajózva az SZDSZ és az MDF is fölöslegesnek ítélte az Országgyűlés rendkívüli ülésének összehívását. Lehet, hogy alkotmányos ismereteim sekélyesek, de nekem úgy rémlik, hogy a pártoknak nem felettes szerve az OVB. Ebből az is következik, hogy ha e tiszteletre méltó bizottság ostoba döntést hoz, azt a pártoknak jogukban áll felülbírálni. Nem ez történt. Az MSZP vezérnyilatkozója, Szekeres Imre úgy vélekedett, hogy választások tisztaságának garanciája a magyar nép demokrácia iránti elkötelezettsége. Ez utóbbiról a legendás hírű ősdemokrata, Szekeres elvtárs megerősítése nélkül is meg vagyunk győződve. Kérdésesnek csupán az MSZP választókerületi kampánystábjainak demokrácia iránti elkötelezettsége mutatkozik. Minthogy ezen aggály eloszlatására a szükséges intézményi és törvényi feltételek az első forduló előtt nem jöttek létre, a kiindulópontnál nem jutottunk tovább: „láncszavazással – vagy másként – csalni (továbbra is) lehetséges!”. Az eddig tárgyalt események és a köröttük támadt médiafüst elvették a teret a lényegi kérdésektől, az új megméretésre készülő koalíció valóságos gazdasági teljesítményének értékelésétől. Háttérbe szorultak – az elmúlt héten is – a magyar társadalom jövőjét közvetlenül meghatározó kérdések. Az például, hogy a Medgyessy–Gyurcsány-kormányok négy éve után hazánk távolabb van az euró bevezetésétől, mint volt négy évvel ezelőtt. Vagy a kormány másik „sikermutatója” az „ikerdeficit” – a költségvetés és a folyó fizetési mérleg együttes hiányának – kialakulása, amelynek következtében az adósságállomány az adósságszolgálati terheknek köszönhetően még akkor is jó ideig exponenciális ütemben növekszik, ha a folyó mérlegeket a jövőben sikerülne tartósan egyensúlyban tartani. Magyarul ez annyit jelent, hogy jövőbeli gazdasági növekedésünk nagy részét – vagy egészét – elviszi az adósságtörlesztés. A kérdés csak az: hány évig vagy évtizedig fog az ország munkaviszonnyal rendelkező hányada dolgozni azért, hogy elhordja a lendületes adósságfelhalmozó kormány által teremtett adóssághegynek legalább a nagyobbik részét? Háttérbe szorultak a friss adatokkal is alátámasztott egyéb „sikermutatók”, például, hogy sztahanovistáinknak négy év alatt sikerült a munkanélküliségi rátát 5,4 százalékról 7,8 százalékra feltornázniuk. További választási „ajándék” a finisre: romlik a forint, sebezhetővé vált a magyar valuta, s csak fohászkodhatunk azért, hogy ne váljon nemzetközi spekuláció tárgyává is, mert akkor könnyen látnokinak bizonyulhatnak Gyurcsány miniszterelnök – ugyan más alkalomra, brüszszeli fogyasztásra szánt – szavai a várható „éhséglázadásokról”. A kormányzati csődgazdálkodás kádári előzményei nyilvánvalóak. Több mint szimbolikus üzenete volt a kései Kádár-korszak két gazdaság- és pénzügy-politikai főguruja, Marjai és Fekete elvtársak március 15-i kitüntetésének. Az MSZP–SZDSZ-kormány ezzel vállalta a folytonosságot az országot gazdasági katasztrófába sodró, rossz emlékű bukott rendszerrel. A rendszerváltáskor megörökölt csődtömeget 12 év alatt sikerült nagyrészt felszámolni. Ebbe a 12 évbe kis híján belerokkant a magyar társadalom. (Pár százezren ténylegesen belepusztultak – tanúsítják a demográfiai statisztikák.) Az elmúlt négy év alatt viszont sikerült „újratermelni” a már ledolgozottnak vélt csődtömeget. Kezdhetjük elölről! E fantasztikus eredmény elérésében meghatározó szerepe volt a gazdasági és közlekedési, valamint az informatikai minisztériumoknak. A tárcákat irányító, liberális szakértelmére és rendszerváltó múltjára egyaránt büszke SZDSZ legnagyobb dicsőségére. Az e heti választási műsor: Gyurcsány a négy év alatt fel nem épült gátakon…
Ahogy a politikai manipulációk terén az MSZP saját állampárti „hagyományaiból” merít, akként teszi ezt – koalíciós partnerével karöltve – a gazdaságpolitikában is. Ahogy az elődpárt a csőd- és látszatteremtésben, valamint ígérgetésben volt szakértő, úgy az utódpártok is kizárólag ebben jeleskednek. Most a csődgazda pályázik a csődgondnok szerepére.
A hét végi választási nagygyűléseken letisztulva jelentek meg az alternatívák. Választhatunk egy politikai üzelmeiben, gazdaság- és nemzetpolitikájában a letűnt kádárizmust restauráló Párt és egy építkezni szándékozó, a magyar szolidaritás eszméjét (végre) politikai hitvallássá emelő Szövetség között. Akarhatunk magunknak miniszterelnöknek egy kétes ügyletekben milliárdossá lett, volt KISZ-komisszárként a népköztársaság érdekeit védő politikai kaméleont vagy egy hiteles ellenzéki múlttal rendelkező, egyszer már miniszterelnökként is sikeres politikust. „Ez a kérdés, válasszatok!”

Krasznai Zoltán

A szerző a Magyar Nemzet egykori főszerkesztője. Tájékoztatása szerint ez az írás a Népszabadság felkérésére született, ám annak közlését a lap végül visszautasította.