A fenti baljóslatú idézettel kezdődik Mel Gibson epikus filmje, az Apocalypto. Közép-Amerikában vagyunk, a kilencedik század idején, egy áthatolhatatlan dzsungel sűrűjében, ahol egy a helybéli törzs vadászai éppen egy kövér tapírt ejtenek el – eléggé elborzasztó módon. Az idillikus törzsi élet harmóniája azonban gyökeresen megváltozik, amikor a faluba betörnek a félelmetes maja harcosok, akik gyilkolnak, erőszakolnak, rabolnak kedvük szerint, majd a túlélőket járomba hajtva hurcolják el. Ezek között van a film főhőse, aki Jaguár Mancs névre hallgat, egy fiatal amerikai színész, Richard Youngblood megdöbbentően hiteles alakításával.
Az ifjú harcosnak még elfogatása előtt sikerül áldott állapotban lévő feleségét és kisfiát egy mély verembe rejtenie. A járomba hajtott rabszolgák egy kegyetlen menet után (ez a jelenet a Ben Hurból klasszikussá vált gályarabok vesszőfutását idézi) megérkeznek a maják birodalmába, ahol már várnak rájuk a főpapok, hogy feláldozzák őket vérszomjas isteneiknek. Ezek az emberáldozatokat grafikusan bemutató jelenetek talán joggal váltották ki a kritikusok nemtetszését, de mindezek ellenére a már-már horrorisztikus képek szervesen illeszkednek be a film azon üzenetébe, amit a Will Durant-idézet is sugall: a hamis bálványok imádása egy kultúra hanyatlásának első figyelmeztető jele lehet.
Ez utóbbiban a filmben különösebben nincs is hiány. Amikor a rabszolgák menete elhalad egy, már halott anyját sikertelenül életre kelteni próbáló kislány előtt, az sötét pillantást vet az őt doronggal ütlegelő majákra, és megjósolja nekik haláluk pillanatát. „Óvakodjatok a fekete naptól mert a jaguárember, aki pusztulásba visz benneteket, most is közöttetek van” – hangzik a jóslat. A fiatal Jaguár Mancs életét egy isteni csodának köszönheti, amikor megmenekül a főpap kése alól, de még így is ezer halál leselkedik rá. A vértől jóllakott istenek azonban már nem követeltek több áldozatot, de ez nem jelentette azt, hogy az életben maradt foglyok megmenekültek. A maja harcosok élő célpontokként használják őket, így gyakorolván a nyilazás és dárdadobás művészetét. A menekülő Jaguár Mancs oldalát is átdöfi egy dárda – ahogy a Megváltóét is már, fenn a kereszten –, de csodával határos módon megmenekül, és üldözőit maga mögött hagyva hazaindul, hogy megmentse családját. A végtelennek tűnő hajsza utolsó epizódjaként, amikor a fiatal harcos már feladni kényszerül a túlélését, egy újabb, ha úgy tetszik égi jel ismét megmenti az életét, és időközben megmenekült családjával visszatér az erdőbe, hogy olyan tiszta szívvel éljen tovább, ahogyan ezt meggyilkolt apja utolsó szavai megkövetelik tőle.
A film – enyhén fogalmazva – eléggé vegyes fogadtatásban részesült. Volt olyan kritikus, aki azt vetette a rendező szemére, hogy ő az eredeti vérszomjas természetét akarta az utókornak megörökíteni. Mások azzal vádolták Mel Gibson rendezőt, hogy a filmben látható erőszakhullám az ellenkezőjére fordul, úgyhogy a végén a néző már borzongani sem képes. Egyesek pedig arra az általuk erőltetettnek vélt párhuzamra hívták fel a figyelmet, amely A passió és az Apocalypto között volt tetten érhető, mondván, hogy mindkét filmben szerepel egy Megváltó. Ez utóbbi vád dühödt reagálást váltott ki azokból a hollywoodi körökből, akik már A passió bemutatása után implicit antiszemitizmussal vádolták meg a színész-rendezőt. (A hazai kritika – jól kiszámíthatóan, az ősbűn bemutatása, A passió után – lehúzta a filmet, álszent módon felróva a rendezőnek az erőszak és a vér látványát. Érdekes, hogy a naturális ábrázolás egyedül Mel Gibsonnak tilos: bagatell, hogy egész Hollywood már régóta a parttalan erőszak és a horror összes alfajának szintézisében és össznépi kultuszában éli mindennapjait.)
Az Apocalypto inkább egy olyan civilizáció metaforája, ahol a hamis bálványok imádata, az erkölcsi értékek ellehetetlenülése váltja ki az elkerülhetetlen pusztulást.
„Arról, hogy a világtörténelmi jelenségformák, korok és korszakok, helyzetek és személyek típus szerint ismétlődhetnek, mindig is tudtunk” – írta Oswald Spengler A Nyugat alkonyában. Való igaz, a film alapos elemzése közben érdekes párhuzamok vonhatók a hajdani nagy maja civilizáció és a mai posztmodern társadalom között, ugyanakkor nem szabad eltúloznunk az összehasonlítás kínálta lehetőségeket. A civilizációk végesek térben és időben egyaránt. Gibson szerint a természet ősi rendje az, ami rendelkezik egy olyan erővel, amely a tisztát, az ártatlant és a jóra vágyót átemeli az ember által teremtett civilizációs korlátokon egy másik dimenzióba, ahol egy új élet és egy megtisztult világ veheti kezdetét.
Ez a megtisztulás a filmben – minden élet anyja – a víz által történik. A víz emeli felszínre Jaguár Mancs asszonyát, és ebben a vízben jön világra a kisded is. Az apa rettentő zivatarok között menekül üldözői elől, de mire azok végül beérik, szemük előtt egy új történelmi korszak veszi kezdetét, amely nemhogy ismeretlen, de veszélyesnek is tűnik. Mik ezek? – kérdezi az indián asszonya. Viszszamegyünk az erdőbe – feleli a férfi. Más választása nem is lehet. A természet ősi törvénye most is el fogja rendezni a lét és a nemlét örökös agóniáját.
A passióhoz hasonlóan a film nyelve egy újabb szemantikai bravúr, mert a maják kései leszármazottai a yucatáni dialektust beszélik, ami nyilvánvalóan nem kis nehézséget okozott a filmben főszerepeket vállaló angol–amerikai színészeknek. James Horner zenéje kiváló aláfestése a menekülő Jaguár Mancs vesszőfutásának, és prelídiuma is egyben az elkerülhetetlenül közeledő apokalipszisnek. De végül is mire akar tanítani minket ez a film? Arra, hogy a történelem nem lineáris, mint azt a felvilágosodás óta hisszük, hanem ciklikus, ahol hasonló események kísérteties pontossággal megismétlődhetnek egy másik idősíkban? Vagy esetleg arra, hogy az apokalipszis egyfajta felszabadító erőként is megjelenhet, mert meghozhatja a nyugati civilizáció Erósz–Thanatosz konfliktusának feloldását, és visszatérhetünk a természet rendjébe? Így menekülvén meg zabolátlan vágyaink szorításából?
Az Apocalypto társadalma – maják és áldozataik – egy dologban szentül hittek: és ez a hit, a tradíció elfogadásában gyökerezett. A tradíció számukra nemcsak a morális törvények feltétlen betartását jelentette, hanem azt is, hogy ez volt a garancia arra, hogy leszármazottaiknak átadják majd a túléléshez szükséges feltételeket. A film ilyen olvasata talán rádöbbent minket arra, hogy ez a szükségesség ma fontosabbnak tűnik, mint bármikor.
Amerika első számú mozifilmje – hirdeti magáról a film hivatalos honlapja. Hasonló sikere lesz-e itthon is? Meglátjuk.
A szerző egyetemi oktató
origo.hu
Magyar Péternek Lázár János adta meg a kegyelemdöfést
