Tizenhat évvel ezelőtt nem erről volt szó

Már akkor sikítani kellett volna, amikor a riporternő a „békés, csendes többség” nevében képeslapküldő mozgalmat szervezett. Ehhez annyit kellett szerepelnie, annyira fekete, annyira kivágott topban, és annyira szeretve Magyarországot, hogy már csak az nem értesült róla, aki tévéböjtöt tartott karácsony előtt. Nehéz is visszamászni a népszerűségi listákra, nem elég negyvenen túl levetkőzni, valami ütősebbel kell előrukkolni. Például kinevezni magunkat a csendes, békés többség követének, és képeslapokkal bombázni a közvéleményt: csendet akarunk, békét, nyugalmat. Értsd, aki nem küld ilyet, az lázító, összeférhetetlen, huligán és randalírozó. Nem valók ebbe a szép országimázsba.
Sokan felültek a látszatra ártalmatlan akciónak, végül is ki nem akarna élete nagy hányadában békét, csendet és nyugalmasan flangáló hétköznapokat. Csakugyan, aki kimegy azt utcára, megvereti magát, jelszavakat kiabál, aláírásokat gyűjt, elégedetlenkedik, hangosan tiltakozik, miért teszi? Csak nem azért, mert becsapták, átverték, folyamatosan hazudtak neki, és olyat akarnak lenyomni a torkán, amit nem akar lenyelni? Történetesen azt, hogy ő az oka a megbomlott gazdasági egyensúlynak, de már csak néhány évet kell fogcsikorgatva kibírni, és jön a Kánaán. De amikor az első békekölcsönt kizsarolták, majd a tervkölcsönöket ráadásnak, akkor is ez volt a szöveg. Rákosi Mátyás érveitől Gyurcsány Ferencé csak a dátumokban különbözik.
Milyen lehet az a békés többség, amelynek tagjai tollat ragadnak, és azt kívánják a béke nevében, hogy Orbán Viktor takarodjon? És ha ez nem tetszik a békétleneknek, akkor a béke nevében őket is el kellene takarítani. Megverni, letartóztatni, megrugdosni, beléjük lőni. Sokaknak tetszene, de még mennyire. Tényleg ennyire meggárgyultunk, vagy bevett szokás szerint mindenki úgy gondolja, a szomszéd tehene nyugodtan megdögölhet, csak az enyém maradjon élve? Van egy rossz hírem a marhatartóknak: mindenkié megdöglik egyszer. Az ár- és adóemeléseket tekintve lehet szokni az éhezést, de a fázást nem, a pislákoló égőt sem, a kikötött vízcsapot lavórral nem, a kutyatápot és a csirkelábat sem, a megvakult tévét igen, a kezeletlen magas vérnyomást, cukorbajt, operálásra váró mellrákot soha. Az együttérzést és összetartozást igen, a miniszterelnök csapatát és stílusát soha. A XXI. században vagyunk, és Európában, nem pedig 1930-ban, a gazos magyar ugaron, hárommillió koldussal. Nem azért tiltakozunk, mert Gyurcsány Ferencnek pocsék a frizurája. A hazudós, átverős, kényszeres és elbizakodott népfi, amint a diktátor és a zsarnok tökhéját összefércelte egy rosszul működő szimbiózisba, amit franciásan harmadik köztársaságnak nevez, azért.
Keserves esztendők jönnek
Ha igaz, hogy ezermilliárdjába került Gyurcsány Ferencnek, hogy ő és ne Orbán Viktor legyen a miniszterelnök, akkor keserves évek jönnek, mert a többszöröse kellene annak, hogy ez nekünk jó legyen. Az őszödi beszéd a vég kezdete, bármennyire titkolja az MSZP, bagatellizálja az SZDSZ, és bármekkora gumibotok és kardlapok arzenáljával verette meg a miniszterelnök október 23-án politikai ellenfeleit. Mert lássunk tisztán, ha már a tömegtájékoztatás is hazudik; október 23-ra a belügyi szervek készültek, nem mondom, hogy pogromra, de valamiféle zaftos megfélemlítésre igen. Önkéntelen elszólásnak higgyük talán a „mocskos Fidesz-bérenc!” címkét, Révész Máriusz megverését vagy az egyetemisták oktalanul brutális letámadásait? Fiatal lányok megalázó lekurvázását, a megvakítást, csont- és fejsérülést, fogkitörést? Nem felejthetjük Gergényi kitüntetését és a parlament kormánypárti padsoraiban a jóízű röhécselést másnap, amikor drámai beszámolók elhangzottak a rendőri terror megnyilvánulásairól.
Komolyan kérdezem a Magyar Szocialista Párt képviselőit: ennyibe nézik saját nemzettársaikat? Annyiba, hogy végig sem akarták hallgatni, mi történt az Astoriánál október 23-án? Nekik volt egy rögeszmés verziójuk a Fidesz szélsőjobbos rendzavaróiról, a külön nekik feltalált csőcselékről, és a többi nem érdekelte őket. Előtte azonban ezt a változatot eljuttatták a legkisebb tanyára is az MTV, a TV2 és az ATV csatornáin. A kommentátorok és magyarázók pedig tudták a dolgukat. Mari néni és Jani bácsi éktelenül haragszanak a Fideszre: „… huligánok azok, hála a drága Gyurcsány úrnak, sikerült a hőbörgőket leverni. Reméljük, a tizenharmadik havi nyugdíj rendben lesz, legyen már csend, az okosok tudják a dolgukat odafenn. Orbánnak volt négy éve, és ahelyett, hogy betegre lopta magát, csinált volna reformokat”.
Mikor üt vissza a hazugság bumerángja?
Helyben vagyunk. Egyszerű ember azt hiszi, a reformok azért vannak, hogy neki jobb legyen. Gyurcsány–Kóka olvasata szerint először hihetetlenül rossz lesz, az utána következő lépéseket meg senki sem tudja. Mivel az egészségügyi reformból annyi látszik, hogy megszüntetnek egy csomó kórházat, bezárnak osztályokat, a rákkal és a népesedéssel mint két, a nemzet fogyását drámaian felgyorsító folyamattal egyáltalán nem törődnek kiemelt módon, így a vizitdíj meg az ágydíj körüli bohóckodással sikerül elterelni a figyelmet a borzalmas halálozási mutatókról és arról hogy a legértékesebb kórházingatlanokat záros időn belül eladják. Az egész bonyolítása rögtönzött és amatőr. Attól, hogy eladják a kórházakat, harácsolónak bélyegzik az orvost, hogy vizitdíjat, ágydíjat, dobozdíjat szednek, és műtéti várólistával kecsegtetik a nagybetegeket, miközben örökké a potyautasokat emlegetik, de azok befizetésének hasznáról hallgatnak, akik életükben még nem jártak orvosnál – nem lesz egészségügyi reform. Az egészségügyi miniszter goromba pokróc, államtitkára nemkülönben, aki ráadásul azt hiszi, hogy az információ magánvagyon, amelyből csak kliensei részesülnek. Reform egyenlő pénzbeszedés és kiárusítás. Reform egyenlő áremelés, és mellé 1978-as fizetés.
A miniszterelnökről már mindent megírtak, könyvtárnyi múltja van, nyúlfarknyi jelene és ködös jövője, ami nem szibillai jóslat. Senki nem tudja előre megmondani, hogy a hazugság bumerángja mikor és hogyan üt vissza. Ne felejtsük el, a kormányfő mindent ígért: adócsökkentést, munkahelyet, a kis iskolák megtartását, a vidék élhetőségét, a nyugdíjasoknak stabil és értékálló nyugdíjat, a kisvállalkozóknak könnyebbséget, oktatásban esélyegyenlőséget, gyermekneveléshez Fészekrakó programot, dupla családi pótlékot. Nem akarom untatni az olvasót, nézzen bele saját számláiba, és percek alatt összedobhatja havi kiadásainak listáját: közös költség, gázszámla, villanyszámla, vízdíj, csatornadíj, biztosítás, telefon (vonalas), televíziós alapcsomag, bérlet. Kerületünkben – a legócskábban Pesten – januártól kommunális adó. „Luxuskiadások”: internet, kutya-, macskatartás, kávé, fodrász, újság stb. Amennyiben ezeket Veres János összeadja, nyaralás nélkül, szárazon, valamint hozzáírja a hetven százalékra tervezett gázárat, az inflációt jóval meghaladó víz-, csatorna- és szemétdíjat, a BKV- és MÁV-jegyeket, akkor az összeg adó nélkül is közelíti a 100 000 magyar forintot. És akkor nincs benne az étel, a ruházkodás, esetleg az autó mint közlekedési eszköz, a nem várt kiadások, betegség, mosó- és takarítószerek, könyvek, sport vagy különóra, napközi, óvodadíj, egyetemi tandíj stb.
Az adócsökkentés elszállt. A Gyurcsány–Veres–Kóka–Draskovics–Medgyessy vonósötös gyorsabban és jobban adósította el az országot, mint tette azt előttük a Fekete–Kádár kettős. Jelenleg 3 000 000 000 000 forint az államadósság, és
900 000 000 000 forint az államháztartási hiány. Az államadósság fejenként 1 300 000 forint. Az átlagbér 160 ezer forint, a minimálbér 65 ezer forint. Innen érdemes gondolni az érkező ingatlanadóra, a 70 százalékos gázáremelésre, amiről az elmúlt öt évben Lendvaitól Medgyessyig mindenki hazudott egy méretest. Idén megtapasztalhattuk, hogy a cukrászdanyitás Bécsben és a párizsi festőiskola sem más, mint PR-szélhámoskodás. Nem jellemző, hogy mint uniós tagokra ránk szakadt a jó világ. Ezer ember közül kilencszázkilencvennek semmi jót nem hozott az uniós tagság. Kovács László a kevés kivételek közé tartozik, neki havi 4,2 millió forintos állással hálálta meg Gyurcsány a huszonhárommillió románozást meg Kövér László „kötelét” a nyakában.
Amit 2006-ban kaptunk a gyurcsányi hazugságok mellett, a töménytelen mennyiségű szemét: szó szerint és élelmiszerben. Miután Gyurcsányék leépítették az egészségügyi ellenőrzést, megvonták az ÁNTSZ-től a költségvetési támogatás jelentős részét, Magyarországra betanyázott a vérhas, a szalmonella, a tbc, a calici és még ki tudja, milyen vírusok, bacilusok tömege. Ami pedig a példátlan méretű romlottélelmiszer-dömpinget illeti, újra felteszem a kérdést a jelenlegi kormány felelős embereinek: minek nézik a magyar társadalmat? Szemétevő, szemétben turkáló, alávaló emberek gyülekezetének? Nem titkolni kellene a megavállalatok disznóságait, hanem örökre kitiltani Magyarországról még a legutolsó kucséberüket is. Erősíti a felháborodás mértékét, hogy a magyar paraszt közben tönkremegy, belerokkan a M.E.G.A.-szemetekkel szembemenetelő minőségi árujába.
Az, hogy mindez nem vezet parasztfelkeléshez vagy tömegjelenetekhez, köszönhető az ilyen képeslapmozgalmároknak. Meg annak az egyetlen kiválóan működő kormányszervnek, amit médiának és sajtónak hívnak. A hazudozás, az elkenés, a súlyozás, a manipuláció mestereinek. A kormány médiája szolgai alázattal dolgozik alá koalíciójának. Rafinált újságolvasónak, rádióhallgatónak és tévénézőnek kell lennie annak, aki elsőre is tudja, hogy a felelős miniszterelnököt ma nem Orbán Viktornak, hanem Gyurcsány Ferencnek hívják. Hogy az ellenzékiség a többpártiság velejárója. Hogy Bolgár György vagy Orosz József nem filantrópiától túlcsorduló riporterek, hanem hideg és veszélyes manipulátorok. Hogy az országot nem a Fidesz, hanem a saját balekségünk szakította ketté.
Előbb tiltakoztunk, hogy a koronás címer nem micisapka, ugrottunk a címerangyalokra, méltatlankodtunk az „avíttas” Himnusz miatt. Ebben az évben fasiszta jelképpé lett a turulmadár, később követte az Árpád-sávos zászló. Ez utóbbi egyenesen a nyilas időket hívta elő. Hogy kikből? Mindig ugyanabból a néhány szenvedélyes gyűlölködő, mizantropikus véleményformálóból. Mi meg legyintés helyett magyarázkodunk, tiltakozunk. Minek? Akinek nem teszik a magyar zászló, ne nézze. Akinek nem tetszik a magyar Himnusz, címer, elmehet. A mostani útlevél az egész világra érvényes: lehet válogatni a szebbnél szebb címerekben, címerállatokban, zászlókban, a miénket tessék békén hagyni. Ebből kifolyólag nem kellene folyton védekeznie annak az értelmiségnek sem, amelyik nincs bekötve pénzes igazgatótanácsba, kuratóriumba, alapítványokba, más egyéb pénztermelő helyekre.
Érdekes az ilyesfajta átváltozás: Pitti Katalin ünnepelt énekesnő. Volt. Amióta kiderült, hogy hívő és nemzeti érzelmű, azóta kopott hangú, öregedő díva. Nem építész többé Makovecz Imre, „affekta nyafi” Jókai Anna, másodvonalbeli szobrász Melocco Miklós, szánalmas háziasszony Egerszegi Krisztina, megélhetési történész Schmidt Mária, zavart lélek Papp Lajos, a tehetség kizárva Döbrentei Kornélnál, Lovas Istvánnál, Bayer Zsoltnál, Csintalan Sándor áruló, szenilis vénember Pozsgay és Szűrös stb. De a metamorfózis legszebb példája a köztársasági elnök: Sólyom László nagy tekintélyű tudós volt mindaddig, amíg Gyurcsány Ferenc erkölcsi felelősségét fel nem vetette. Azonban a baloldali sajtó és média tudja a dolgát; Sólyom egy középszerű szobatudós lett, aki még viselkedni sem tud. Pont.
Az erkölcsi felelősség azonban nem vicc tárgya. Nem tesz jót az országnak sem a miniszterelnök, sem a pártja, sem koalíciós partnere. Az erkölcsi meghasonlás csak némiképpen fogható az elmúlt tizenhat év balfogásaira. Gyurcsány Ferenc ismét elérte azt, amit Rákosi Mátyás 1950-ben: mindenki gyűlölt valakit, és mindenki félt valamitől. Az egyszerű latin nyelvi szentencia, a divide et impera, azaz oszd meg és uralkodj (rajta), csak ilyen gyermeteg lelkületeknél hatékony, mint amilyenek mi vagyunk. Naplopó tanárok, pénzéhes orvosok, csaló kisvállalkozók, mohó patikusok, álszent papok, telhetetlen egyházak, képmutató keresztények, fasiszta és antiszemita jobboldal, kapzsi parasztok, szenvedő cigányok, a mi adónkból urizáló egyetemisták. Természetesen bőven cifrázva a média által, attól függően, ki van soron.
Feszülő korlátok
A felsorolásból kimaradtak a következmények nélküli ország reprezentánsai. Kulcsár Attila, Vellai Györgyike, Princz Gábor, Medgyessy Péter, Gyurcsány Ferenc, Szilvásy György, Bajnai Gordon. Ha a kisvállalkozó egy napot késik a bérleti díjjal, jönnek foglalni. Ha valaki milliárdokat sikkaszt minálunk, nagy valószínűséggel példakép lesz belőle. Most ott tartunk a Kóka-féle katekizmusban, hogy aki nem lett milliomos, az vagy hülye, vagy ügyetlen. A „verseny”, szajkózza a kormány, a „versenyképesség”. A probléma csak az, hogy 160 ezer vagy 65 ezer forintos bérből nem lehet versenyezni, és hát nem mindenkinek Apró Piroska az anyósa.
Mindez persze nem jó, de talán ki lehetne bírni, ha látnánk az értelmét és a végét. De most annyit látunk, hogy a miniszterelnök a türelmünk korlátjait feszegeti: kitünteti, megjutalmazza ellenszenves minisztereit, a megbékélés pózában tetszeleg, miközben összeugraszt, sérteget, megsértődik és fenyegetőzik, milliárdokat költ kormányzati kommunikációra, miközben minden módon megkeseríti az emberek életét. Tizenhat évvel ezelőtt nem erről volt szó. Nem volt szó a pénz zsarnokságáról, a posztkádári elit vérszeméről, az erkölcsi normák szétrombolásáról, a devianciák diadaláról, az ököl és az erő elsőbbségéről, az elme oly mértékű butításáról, amelyben Győzike és Kiszel Tünde esemény, de a tiszai árvíz messze van, különben sem a mi házunkat viszi.
A máséhoz meg mi közünk?