A hamis mítoszoktól a hazugságig

Az utóbbi két hónap kaotikusan örvénylő eseményeinek központi toposzává a hazugság vált, ezért az életünket körülfonó hamisságháló megértéséhez célszerűnek látszik ebből a fogalomból kiindulni. A mai magyar társadalom hazugságstruktúráinak lényegi elemét a rendszerváltozást övező hazug mitológiai szerkezet képezi, amelynek lényege, hogy a rendszerváltozás a szabadság, a felemelkedés, a jólét stb. irányába tett történelmi lépés. Ennek fő irányaival és elveivel a társadalom többsége egyetért, sőt kezdettől fogva cselekvően támogatja azok valóra váltását. Az igazság viszont az, hogy valójában csupán a függés, az alávetés, az elnyomás, a kizsákmányolás stb. konkrét formái, eszközei és intézményei változtak 1990 után.
Csupán annyi történt, hogy azóta egy új birodalmi szuverenitásgazda uralja társadalom-újratermelési tereinket. Ráadásul az is kiderült, hogy az új szuverenitásgazda eszközei és intézményei sokkal hatékonyabbak és veszélyesebbek. Veszélyességüket evidens módon éppen az adja, hogy az álcázási, színlelési technikáik, manipulációs gépezetük, identitáscserélő potenciáljuk összehasonlíthatatlanul szofisztikáltabb, mint az előző rezsimé volt. Ha a nyers igazságot akarjuk kimondani, ez nagyjából annyi, hogy Magyarországon a 80-as évek vége óta kiépülőben van a globalitás birodalmi hatalomgazdaságának diktatúrája, amely a kényszerítő, fegyelmező és értelmező erőszak konkrét, közvetlen alkalmazását a kollaboráns-komprádor helyi elitekre bízza. Valójában tehát ami eddig történt, az annak a bonyolult szivattyúrendszernek a felépítése és beüzemelése volt, amely lehetővé teszi, hogy ez a hatalomgazdaság a birodalom működtetéséhez szükséges erőforrásoknak a Magyarországra kivetett sarcként értelmezhető részét kíméletlenül kiszívja innen. Ezt az alábbi három elemből álló számsor pontosan szemlélteti.
A magyar társadalom döntő többségét kitevő munkaerő-tulajdonosok reálbérei az 1988 és 2008 közötti húsz év során évente mindössze 0,7 százalékkal növekednek, ami még szimbolikusnak is alig mondható, hisz általában évi kétszázalékos szint alatt a növekedés lélektanilag nem is érzékelhető. Az összjövedelem, tehát a GDP éves növekedése is kifejezetten szerény ugyan, 2,3 százalék, de azért mégis több mint háromszorosa a bérből és fizetésből élő többség pozíciójavulásának. Ebből persze az is kiderül, hogy e két évtized során a magyar gazdaság egyáltalán nem közeledett az európai átlaghoz, tehát minden ellenkező híreszteléssel szemben semmilyen felzárkózás nem történt. Arról nem is beszélve, hogy a GDP még felfelé is torzít, hisz az országból kivitt profitokat is tartalmazza, a valóságban tehát még ezen a formális gazdaságtechnikai szinten is lemaradóban vagyunk.
Helyzetünk lényegét azonban a harmadik adat fejezi ki, amely szerint az itt tevékenykedő külföldi tulajdonú, döntően transznacionális vállalatok adózás utáni profitjának éves átlagos növekedési üteme körülbelül 23 százalék volt az előző két évtized során. A rendszer egyetlen szereplőjének ilyen kirívóan magas részesedése csak úgy képzelhető el, ha nagy és rohamosan növekvő erőfölénye van, és ezzel gátlástalanul vissza is él. Jóhiszeműen azt gondolhatnánk, hogy ez az elképesztő dinamika csak a folyamat kezdetén volt nagyon magas, és azóta csillapodóban van. A helyzet azonban ennek éppen a fordítottja. 2005-ben például ez az adat 35 százalék volt, és 2006-ban valószínűleg ennél is magasabb lesz. Az előttünk álló két év során a multinacionálisok tiszta profitja lényegében megkétszereződik, míg a fizetésből élő többség reálbérei 10 százalékkal csökkenni fognak. Történik mindez olyan körülmények között, amikor e tőkestruktúrák képviselői minden megnyilatkozásukban arra panaszkodnak, hogy összeroppannak a rendkívüli adóterhek súlya alatt, miközben, legalábbis szerintük, az állam és a lakosság éppen az ő pénzükből túlfogyaszt, pazarol, hedonizál stb., ami így tovább nem mehet, sürgős és radikális változásokra van tehát szükség. Nagyjából így fest ma az a hazug mitológiai háttér, amelybe berobbantak az őszi történések.
A globális erők hamis narratívája szerint tehát a „gazdaság jól teljesít”, de az állam és annak polgárai súlyosan eladósodtak, mert pazarolnak és túlfogyasztanak, s mindezért drasztikus erőforrás-megvonással kell őket büntetni. Ráadásul, hogy ez többé ne fordulhasson elő, olyan reformokat kell bevezetni, amelyek végleg rögzítik is az új elosztási rendet. Ami igazán abszurddá teszi mindezt, az az, hogy az egymással gyilkos küzdelmet vívó „jobb- és baloldal” között a lényeget illetően valójában nincs különbség, hisz e hamis logika lényegét mindketten evidenciaként kezelik. Csak éppen egy hamis metanyelven zajló verbális polgárháborúban kölcsönösen egymást teszik a soha nem látott súlyosságú egyensúlyvesztés okává. Az ellenzék azt állítja, hogy a kormányoldal hibái és bűnei vezettek a helyzethez, a kormányoldal meg egy kicsit bonyolultabb logikával ugyanezt. Azt, hogy ő már eddig is belevágott volna a megszorításokba és a reformokba, ha az ellenzék (hibák és bűnök) nem hajszolta volna bele a pazarló jóléti intézkedésekbe, és… igen – a hazugságokba! A lényeget azonban ezzel mindkét fél elfedni és nem felfedni igyekszik. Az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése ezen csak annyit változtatott, hogy közvetlen bizonyíték keletkezett arról, amit egyébként előtte is tudott már mindenki. Arról tudniillik, hogy egy függésben lévő ország komprádorelitek által dominált uralmi terében a hazugság a napi rutin alapeleme. A kollaboráns elit állandóan hazudik részben saját népének, részben kitartóinak, a globális gazdáknak, e kettős beszéd nélkül ugyanis egyszerűen nem lehet kormányra kerülni. A valóságos folyamatok lényege elbeszélhetetlen, a nép talán már nem is értené. Arról van szó, hogy az állam és polgárai nem „túlfelhasználók”, hanem „alulfinanszírozottak”, vagyis egész egyszerűen ki vannak fosztva.
A multinacionális tőkestruktúrák minden lokalitás értékmezőit úgy akarják használni profittermelésre, hogy ezért a lehető legalacsonyabb használati díjat akarják fizetni. Úgy használják tehát a lakosságüzem termelvényét, a jól képzett, fegyelmezett, innovatív, kreatív munkaerőt, hogy azonos teljesítményért harmad-, negyedannyi bért fizetnek, mint amennyi nyugaton az ilyen minőségű munkaerő egyensúlyi ára. És úgy használják az államüzem termelvényeit, az egész infrastruktúrát, amely részben a munkaerő megtermelését, részben a jogrend, a közrend, a környezet stb. reprodukcióját foglalja magába, hogy azért sokkal alacsonyabb adó- és járuléktömeget fizetnek be, mint amennyit ebből a rendszerből nap mint nap elhasználnak. Ha pedig e két üzem tartósan nem kapja meg tőlük az egész lokalitás egyszerű újratermelésének minimális fedezetét sem, akkor két dolgot tehetnek: vagy hagyják folyamatosan lepusztulni magukat, vagy éppen ezt a lepusztulást elkerülendő, rohamos gyorsasággal eladósodnak, annak érdekében, hogy a globális tőkestruktúrák által való kifoszthatóságukat a jövőben is fenntarthassák. És valóban, éppen e két stratégia roncsoló kombinációját igyekezett megvalósítani a mindenkori magyar állam és annak polgárai.
Ami most Egyensúly és reform címén elkezdődött, az nem más, mint hogy a kifosztók arra kényszerítik az általuk eddig is kifosztottakat, hogy azonnal fizessék vissza azon hiteleket, amelyeket azok éppen azért kényszerültek felvenni, mert a kifosztók az általuk termelt jószágok ellenértékét tartósan nem fizették meg nekik, és annak érdekében vették fel, hogy kifoszthatóságukat a jövőben is fenntartsák. A munkaerő-tulajdonosok reálbéreit láthatólag végleg rögzítik a 70-es évek végének szintjén, hisz 2008-ban az egy keresőre jutó reálbér pontosan azonos lesz az 1978-assal. A másik oldalon viszont a munkaerő-újratermelést végző intézményrendszer privatizálásával (oktatás, egészségügy, nyugdíj) a humánreprodukció költségeit globális piaci szintre viszik fel néhány éven belül. Az öngondoskodás hamis és gonosz mítoszával biztatják az így harapófogóba került vesztes többséget arra, hogy a jelenlegi Kádár-kori szintű béreivel most szíveskedjék a pénztárhoz fáradni, és üzleti alapon fedezni maga és családja humánreprodukciós szükségleteit. Azon szükségleteket, amelyeknek a fedezetét a Kádár-korszakban egyszer már levonták tőle, anélkül, hogy erről értesítették volna! Ha pedig erre valami rejtélyes okból nem lenne képes, azért csak magát okolhatja, hisz világosan meg lett mondva, a Kádár-korszak véget ért, nincs több ingyenebéd.
Nos, „mindössze” ennyit kellene a nyilvánosság elé tárni, hogy a magyar társadalomnak esélye legyen arra, hogy élve kerüljön ki abból a társadalomreprodukciós kataklizmából, amibe, elitjeinek hála, az elmúlt évtizedek folyamán belesodródott. Az őszödi beszéd és annak fogadtatása azért tragikomikus, mert a legvadabb bírálók is mindössze a lényeget vétik el. Azt tudniillik, hogy a miniszterelnök éppen akkor hazudik igazán ebben a beszédben, amikor látszólag igazat mond a megszorítások és reformok szükségességét illetően. Mint ahogy az is mulatságos, hogy óriási felháborodást váltott ki, hogy „másfél évig nem csináltunk semmit”. Még szerencse – mondhatnánk, hisz a kollaboráns liberális elitek szótárában a csinálni valamit azt jelenti, hogy reformokat hajtanak végre. A „reform” a helyreállítását jelenti mindannak, amit a XIX. századi kapitalizmus pusztító világával már végleg meghaladottnak vélt a nyugati ember. Hasonlóan groteszk persze az is, hogy a választásokon győztes liberokrata oligarchia kizárólag azokat csapta be, akik rá szavaztak, mert azok hittek neki, de aligha tüntettek utólag ellene. A társadalmi tiltakozás résztvevői viszont kizárólag azok voltak, akik már a választások előtt is pontosan tudták, hogy szemfényvesztés az egész, így felháborodásuk aligha tekinthető spontánnak és hitelesnek. Íme, a hazugságörvények és fortélyos félelmek kegyetlen logikájának kikerülhetetlen következménye. A nemzet döntő többségének megalázott, szomorú és reménytelen némasága beszédes jel lehet a spontán lázadók számára is. Az 1956 ötvenedik évfordulójára rácsúszó felháborodási hullám alaktalan, zavaros, megformálatlan lázadása látványosan mutatta meg, hogy sem a magyar társadalom kifosztott, vesztes többsége, sem az ezek nemzetstratégiai felemelését ígérő politikai erők nemcsak hogy ilyen stratégiával nem rendelkeznek, de nem is értik az egész folyamat lényegét. Vagy ami még rosszabb, nagyon is értik, de ők is a globális gazdával való együttműködés lehetőségét keresik, hogy mindeközben saját oligarchiájuk jólétét a nemzet felemelkedéseként ünnepelhessék.
1956 tragikomikus újratöltése egyszerre volt silány paródia és vészjósló danse macabre. A magyar nemzet reményvesztetten folytatja útját lefelé a lejtőn. És ez így is marad addig, amíg nem lesz képes kikényszeríteni olyan elitcsoportok létrejöttét, amelyek a minket kifosztó birodalommal, a nemzet döntő többségének támogatásától kísérve, nem kezdik el a bukott rendszer feltételeinek újratárgyalását.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár