Az állami újraelosztás visszásságai

Azt írja Fügedi Ubul (Magyar Nemzet, 2007. január 23.) cikkében, hogy a rossz (ország)vezető, átvéve és tökéletesítve az állampárti költségvetési politika legnagyobb hibáit, rövid távra optimalizál. Normatívan vonja el a pénzt, és egyedileg osztogat. „Csak hát, ugye arra, aki elvonja a pénzt, a hoppon maradtak rossz szemmel néznek, a normatív elvonás személytelen. Az, akinek kézbe adják a pénzt, hálás lesz érte, a normatív juttatás viszont személytelen.”
Amikor még a szocializmust építettük, legjobbjaink látták az akkori rendszer működésének hibáit. Felülről, egy központból nem lehet megítélni a rászorulót, a prosperálót, nem lehet helyesen kijelölni a juttatások, támogatások alanyait. Ezért decentralizálni kell az elosztás mechanizmusait. Másrészt a normatív elvonás a nagyon sokféle jövedelem- és profitszerző tevékenység sajátosságait nem tudta kezelni. A hibák kijavítása elkezdődött, ezért indultak szaporodásnak az adóbevallások oldalai, és ezért nőtt meg a tanácsok hatásköre. Mindezek a felismerések és a részbeni korrekciók a szocialista elvonó-elosztó rendszer elemzésének termékei.
Ahogyan a cikk szocialista párti írója megállapítja, ezen a téren elmaradt a rendszerváltás. A diszfunkciók korrekciója azonban a „megtapasztalt hátrányok” (bonyolult, átláthatatlan adóbevallások, vagy a decentralizált apparátusok felduzzadása, és a helyi korrupció kockázatának növekedése) miatt megálltak, sőt rekorrigálták azokat. Ma már a nyolcvanas évek közepén végzett gazdasági újságíró állítja, hogy az önkormányzatok nem alkalmasak arra, hogy az elosztásban részt vegyenek. (Illusztrációként azt a polgármestert hozza, aki szemétimportra specializálódott.) Egy dolog, hogy ennek okairól (arról ugyanis, hogy itt egy hatalomgyakorlási megfontolás töretlen érvényesítéséről van szó) kevés szó esik. Egy másik dolog, hogy a következményeiről szinte soha nem beszélünk. Pedig a ’68-ban indult, és soha véget nem érő reform olyan erkölcsi reformokat indított, amik miatt egy valóságos társadalmi rendszerváltás esetén saját árnyékunkon kéne átlépni.
Azt, hogy most is és változatlanul hálásak lehetünk a gondoskodó államnak (alattvalói attitűd), tudjuk. S akkor is tudjuk, hogy mivel függ ez össze, ha azt bizonygatják nekünk, hogy a jobboldali szavazók a paternalistábbak, mint a baloldaliak. Ez utóbbi megállapítás egy, a Tárki által végzett felmérés eredménye. Hogyan lehetséges, hogy paternalistának bélyegzik azt, aki ma nagyon is reálisan látja, hogy az öngondoskodás meghirdetése azt jelenti, hogy tömegek szorulnak ki az ellátásokból? Azok szoktak öntudatosan önellátást követelni, akik mobilak, leggyakrabban azok, akik az alsó rétegből vitték valamire (munkások gyerekeiből lett beosztott értelmiség, tanár). Elképzelésük sincsen arról, hogy a befizetéseknek, amiket ők becsületesen teljesítettek, ma mennyi a reálértéke. (Hány mandulaműtét jön ki belőle.) Persze, hogy ő sokat fizetett, s azt gondolja ezért jár neki, mert azt már nem magyarázzák el neki, hogy azok a befizetések eltűntek, felszívódtak. Nincs egy alap, amelyik kezelte volna, befektette volna, és most annak a hozamából kezelni lehetne a törött lábát. És akkor ne is beszéljünk azokról a beteg embertársainkról, akik rendszeres kezelésre vagy dialízisre szorulnak!
Mondják, és minden egyes megkérdezettnek megmagyarázzák a több-biztosítós egészségügy prófétái, hogy hogyan akarják ugyanazt (sőt jobb) az ellátást ugyanannyi embernek biztosítani, mint korábban, miközben az aktív népesség önmagában is csökken, a munkanélküliek száma nő, a reálkeresetek csökkennek, és a tb-befizetések rendszerében töméntelen a potyautas. Ezek után meg lehet-e kérdezni, hogy te az öngondoskodó modellt vagy az állami ellátások rendszerét tartod jónak? Pedig fontos kérdés, hogy a jelen körülmények között mit várhatunk, és mit kell várnunk az államtól. Megválaszolása nélkül azonban a paternalista-öngondoskodó besorolás pusztán megbélyegzés.
A jelen körülményekhez nagyon is hozzátartozik az, hogy még a nyugdíjkorhatár közelében sem járnak azok, akik azért kaptak ekkora-akkora nettó fizetést, mert azt ígérték, hogy kapnak érte óvodai, bölcsődei ellátást, ingyenes oktatást, kultúrát és egészségügyet. Nem tudta az állam mindig mindenki igényeit kielégíteni, de próbálta. Ha az állam mindezeket nem akarja az erejéhez mérten teljesíteni, rendben van. De akkor az elvonás mértéke sem lehet ekkora. Az pedig, aki a jelenlegi elvonások mellett az államtól nem kíván semmilyen ellátást, az nem öngondoskodó, hanem valószínűleg adókerülő.
Ráadásul az egyedi elosztás megvalósuló formái erkölcstelenek. Vezetőink, elöljáróink, normakijelölőink, szabályalkotóink bevezették az alkalmi munkavégzés besúgásra épülő rendszerét. Vagy vegyük a gázártámogatás rendszerét. Most ne arról beszéljünk, hogy ez a szabályozás neoliberális szemmel is kifogásolható, hiszen gazdasági szabályozásban szociálpolitikai szempontokat érvényesít. Beszéljünk arról, hogy a kormányzati retorika a potyautasoktól, adókerülőktől túlterhelt rendszer fenntarthatatlanságáról beszél egyfelől, másfelől az intézkedésével a minimálbéren bejelentetteknek, és a be- és átjelentkezőknek kedvez. Meg is indult az áradat, ki, be-, átjelentkezések. A kifogást kereső ember hamar megtalálja az örök mentsvárat: azért, mert rákényszerítenek, különben nem élek meg. Újra csak mást kíván a becsület, és mást enged a törvény. Újra a régi lemez. Kicsit behúzzuk az embereket a disznóságainkba. Aztán majd azt mondjuk, hogy de hát te sem tiltakoztál, te is részese voltál. Amikor neked is jó volt, nem kiabáltál. Persze e mögött nincs akkora dráma, mint a Kádár-rendszer nagy megtörései-megalkuvásai mögött. De a kis megalkuvások, azok ilyenek voltak. Ugye?
Milyenek leszünk mi, ezek után? Ha a kárörömre és irigységre alapozva besúgásra buzdítanak? Gyakran hallani: a magyarok besúgók és irigyek, bizalmatlanok, nem képesek az összefogásra. Ne legyünk ilyen szigorúak magunkhoz. Kicsit arról is szó lehet, hogy nagyon régóta nem éri meg jóindulatúnak, segítőkésznek, tisztességesnek lenni. Nagyon régóta az ügyeskedőnek van presztízse, és aki másként viselkedik, hamar ráragad a hülye, a lúzer, az együgyű, az élhetetlen jelző. Vagy más mást tapasztalt? Lehet, hogy korábban is ilyenek voltak, vagy voltak ilyen vezetőink is, de az általam megélt történelem tanúsága az, hogy az elosztás 1968 óta többé-kevésé konzekvensen alkalmazott rendszere valójában több, mint rossz, káros.

A szerző közgazdász