Mindahányan menjünk oda

Nem tudok arról, hogy március 15-én, a nemzeti ünnepen bárki is törvényellenes cselekményre készülne, de úton-útfélen arról beszél a kormányoldal, hogy megfelelő karhatalmi erők állnak rendelkezésre – még a határőrséget is bevetve – a randalírozó tömeggel szemben. Felmerül a kérdés az állampolgárban, hogy egyáltalán szabad-e ebben az országban a nemzeti ünnepen nyilvánosan ünnepelni? Sőt a testi épségének (netán életének) kockáztatása nélkül kimehet-e az ember az utcára március 15-én? Elmehet-e a hagyományos megemlékezések helyszínére, ahova a hivatalosságoknak nem tetsző szervezetek hirdetnek ünnepi megemlékezést? Ahol a dicső magyar múltat, a forradalom hőseit emlegetik és esetleg politikai aktualitásokat is szóba hoznak, amelyek nem hízelgőek a hatalmon lévőkre?
Volt már ilyen. Nem is olyan régen. Március 15. nem is volt piros betűs ünnep, amikor a mostani hatalmasok idősebb testvérei, elvtársai gyakorolták a hatalmat ebben az országban. Még a FIN-t (Forradalmi Ifjúsági Napok: március 15., március 21. és április 4. háromszöge) ünnepeltették a magyar néppel, összemosva az igazságot a hazugsággal. Akkor sem lehetett csak úgy, a hivatalos időponttól, helyszíntől eltérően megemlékezni Petőfiék világraszóló győzelméről (és bukásáról). Már az egyenkokárdától eltérő kokárda viselését sem nézték jó szemmel, de a nemzetiszínű karszalag egyenesen provokációnak számított. Volt lánchídi csata is, ’72-ben, brutális rendőri fellépéssel, de Kádárék sötétben tapogatózó amatőrök voltak mai utódaikhoz képest, akik tavaly október 23-án ártatlan ezreket aláztak meg, olyanokat, akik csak elmentek egy ünnepi rendezvényre, és amikor hazaindultak, emberi méltóságukból kivetkőzött álarcos rendőrbanditákkal találták szembe magukat.
Mi lesz most, a nemzeti ünnepen (október 23-a is nemzeti ünnep volt, bár a fennálló hatalomnak kétségtelenül fájóbb, mint március 15.)? Megengedik-e a magyar népnek, hogy méltósággal emlékezzen a hősi múltjára és dicstelen jelenére? Nem hiszem. A megfélemlítés már időben elkezdődött, és október 23-a sem volt olyan régen. A miniszterelnök, aki egy született titkosszolgálati dezinformációs zseni, sajnos miniszterelnökként is csak egy titkosszolgálati dezinformációs zseni, már minden bizonnyal kész stratégiával rendelkezik az alkalomra, és lelki szemeivel talán már látja is, ahogy – instrukciójának megfelelően – a párttárs Szili Katalin sírós hangon, félrebillentett fejjel majd bejelenti, hogy ez már tényleg borzasztó, hogy… Az emberek pedig (néhány bátor bozótharcos minden előzetes elszánt próbálkozása ellenére) inkább otthon maradnak, vagy messzire elkerülik a rendőrkordonnal, állig felfegyverzett kommandósokkal körülvett helyeket, a vízágyúkkal, viperákkal, könnygázgránáttal, gumilövedéket lövő fegyverrel felszerelt, azonosító szám nélküli, bármilyen tettükért büntetlenséggel bebiztosított rendőrbanditákat. Ilyen helyzetben mondja Orbán Viktor, hogy a Fidesz nem tudja a kormányt (a hatalmon lévőket) leváltani, az ellenzék csak parlamentáris keretek között működhet. Csak a nép zavarhatja el ezt a hazug, illegitim kormányt. Hát persze. Kicsit ismerős ez az érv, emlékszünk az antalli bonmotra: „Tetszettek volna forradalmat csinálni.” Akkor most mit csináljunk március 15-én? Ünnepeljünk, protestáljunk országszerte néhány ezren, tízezren, és veressük meg magunkat a ránk támadó rendőrbűnözőkkel?
Vagy kushadjunk otthon, magunkban morgolódva, és bízzuk magunkat a demokratikusan küzdő parlamenti ellenzékre? Reménykedjünk abban, hogy egyszer majd csak megjön a nép esze, és megvonja a bizalmát a népet gyalázatosan becsapó, már a fizikai létét is veszélyeztető hatalomtól, és szabad választáson megszabadulunk a népnyúzóktól? Vagy menjünk oda mindahányan, úgy másfél-kétmillióan, és együk meg a ránk küldött rendőrbanditákat? És tegyük arrébb az Országházat gyurcsányostól, képviselőstől, mindenestől?

A szerző ügyvéd