Molnár sziporkái

Talán az egészségügyi miniszter és államtitkára csuklanak Gyurcsány Ferenc után a legtöbbet, de nem azért, mert imába foglalják a nevüket. Magas a vérnyomásom, két gyógyszert szedek rá, több hónapos kísérletezgetés után vált be ez a kettő. Molnár úr jóvoltából tegnaptól az egyik nem kapható: túl drága, nincs rajta támogatás, nem szállítják, mondja a gyógyszerész, és visszaadja a receptet.
Molnár úr, önnek mi köze ahhoz, hogy én mivel tartom karban a magas vérnyomásomat? Vagy komolyan veszszük egymást, és akkor a legmegfelelőbb szert kell szedni, vagy ön eldönti, hogy a diagnózis jelen esetben nudli, és minden magas vérnyomásos nyugodtan kapjon agyvérzést. Már azért meglegyinti az embereket a gutaütés szele, hogy egy hatszázalékos párt dönt országunk egészségének jövőjéről. Miként lehetséges, hogy száz százalék választóból hat szimpatizál a szabad demokratákkal, és mégis ők erőltetik magukat a többségre. Miért? Az egészségügy átalakítása valóban szükséges, de ez nem azt jelenti, hogy egyszerre teremtek káoszt és okozok tragédiát. Betegségekről és beteg emberekről van szó, akiket ma gyógyszer helyett vádakkal és nyilvános leckéztetésekkel illetnek. Vagy nem?
Molnár Lajos mindennap sziporkázik egyet, hol azzal, hogy sok gyógyszert szedünk, hol azzal, hogy állandóan orvoshoz járunk. Évek óta jelezzük a nyilvánosságban, hogy aránytalanul sok gyógyszert fogyaszt a magyar társadalom. Ezért elsősorban nem az orvos és a patikus a felelős, hanem az a politikai elit, amelyik ötven évig rászoktatta a gyógyszer- és kórházfüggésre az országot. Kik voltak a „kuruzslók”, akiktől óvni kellett a magyar egészségügyet? Az akupunktúrások, a Béres Józsefek, a Csatári Lászlók, a Széles Lajosok. Az alternatívok, természetgyógyászok, különutasok. A gyógyszer és a kórház volt a misztikus vívmánya a szocializmusnak, melynek oltárán Molnár miniszter mostani koalíciós partnerei évtizedekig áldoztak. Ingyengyógyszer, ingyenorvos, ingyenmentő, ingyenkórház és -egészségügy. Aki ezt kétségbe vonta, az visszakívánta a Horthy-korszakot a hárommillió koldussal. Ki akadályozott meg Molnár Lajos elődjei közül bárkit is, hogy receptkötelessé tegye az Algopyrint? Ki beszélt valaha a nyakló nélküli gyógyszerszedés következményeiről? A közvéleményben az a király, aki huszonháromféle gyógyszert szed, praliné helyett pedig Xanaxot. Most sem erről folyik a szó, hanem arról, hogy a vizitdíj-automata keresztben állíttatik fel, vagy hosszában működik. Lesz, akinek működik, lesz, akinek nem.
Nyolcfajta betegségcsoportot receptdíj nélkül kezelnek az orvosok. A nyolcfajtában benne van az AIDS, de nincs benne a tbc. Benne van a diabétesz, de nincsenek benne a keringési zavarok. Ez utóbbiban hal meg a negyvenes férfiak tekintélyes hányada. Politikailag inkorrektül mondja már meg nekem valaki, hogy az AIDS-es miért élvez mentességet? Ezt a betegséget nem lehet genetikailag örökölni, nincs rá hajlam, nem mellékhatások következménye, nem tüsszentéssel terjed – vegyük ki azt a szűk csoportot, akik vérkészítménytől kapták a betegségüket –, az AIDS egy szerzett immunhiányos kór, a beszerzésének körülményeit az olvasó fantáziájára bízom. Miért lenne több pénze annak, akinek csupán szívkoszorúér-meszesedése van, mint annak, aki kihívta maga ellen a sorsot, és „bevállalt” egy AIDS-et? A hőbörgők meg a kirekesztés élharcosai nyugodtan háborogjanak, de csak akkor, ha azt a pénzt, amit Molnár Lajos a prostituáltak munkára nevelésére juttatott, összedobják az AIDS-es betegeknek is. Ha nem telik a 300 forintra, kérjenek a minisztertől. Ilyen nemes célra biztosan áldoz.