Ki a magyar?

Annyi bizonyos: fővárosom már nincs. Talán egyáltalán nincs fővárosuk a magyaroknak. A nemzet egyharmadának, a „határon kívülieknek” (micsoda cinikus szóösszetétel!) pár éve már biztosan nincs. De az is lehet, hogy ’18 óta elveszett. (Ama négy évet leszámítjuk. Akkor sem volt fenékig tejfel, de ideig-óráig mégiscsak magyar főváros volt – egy lélegzetvételnyi ideig.)
De hogy ma egyáltalán van-e még haza, és magyar-e az a haza – nos, ez már fogasabb kérdés. Mondjuk, Csíkszeredában, kilencven év és hétszáz kilométer távlatában, jól el lehet gondolkodni ezen. A válasz ugyan egyértelmű – de hát az ember nem a válaszért gondolkodik. Hanem csak úgy.
Hát persze, hogy van. A haza gondolatok, emlékek, ízek, szívszélhűdések vegyülete. Fenn vagy lenn, kint vagy bent: de ott van, ideaként, eszményképként, s ahol nincs, ott haza alakú űr marad.
S hogy mennyire magyar? Hajjaj…
Hát persze, hogy magyar. Hisz csángó, székely, palóc, kun, besenyő származékok vallják magukat büszkén magyaroknak – olyankor, amikor magyarnak lenni enyhén szólva is kínos. Már amennyiben feltételezzük, hogy a magyarság becsület, kitartás, akarat, tehetség, büszkeség kérdése.
Hiszem, hogy bólogatna erre Zrínyi, Hunyadi, Frangepán és Barankovics. Az aradi tizenhármak jó része. Prohászka Ottokár és Klebelsberg Kunó. Horvátok, románok, szerbek, svábok, és isten tudja, hányféle, hadak útján érkezett nép magyarrá nemesedett hősei…
Egy székelyföldi barátom, akinek öt nemzedék előtti ősei még szerbek voltak, elrománosodott magyar nőt vett feleségül. Épp mostanság magyarosítja vissza. Közben meg ölébe veszi kétéves gyermekét, és keserű humorral mondja: fiam, belőled ha román nem is, hát labanc lesz. Pedig ő maga is annyira kuruc, annyira székely-magyar, amennyire csak az lehet, akinek ezt vállalással kell bizonyítania.
S jómagam is, ha a székelyekre gondolok, a kucsmás, mokány kis lovakon érkező székelyek történelembe vesző arcai között otthonosan látom Daradics barátom arcát. Méghogy rác… Egyszer majd őt is kiássák, „mint avar lófejet”.
Magyarok… Még itt, Erdélyben is tanulságos a történet. Markók, Kolumbánok, Patrubányok, Ecksteinok, Rádulyok – olasz, örmény, zsidó, cigány ősök leszármazottai. Ki ilyen, ki olyan. De valamenynyien, valahogyan mégis magyarok, ahogyan azok „belső határokon” belüli testvéreik. A Bayerok, a Tiffánok, a Kleinek, és még ezerféle nevet sorolhatnánk.
Hogy valóban, belülről is magyarok lettek-e? Lehettek, és néhányan közülük lettek is. Mert az sem igaz, hogy magyarnak lenni egyáltalán nem származás és vérség kérdése. Mindössze csak: sokféle vérben gyökerezik mindenik családfa, és nem tudhatni, a vérvonal meghatározó ága hol és miben gyökerezik.
Magyar talán az, aki fel van vértezve mindazzal, ami hiba, ami „vadhajtás” bennünk: a makacsság, a kitartás, a keleti gőg, a hibáinkhoz való ragaszkodás… És talán magyar a belső képzet, az államalkotó nép, a találékonyság, és nem utolsósorban az ősi, belül őrzött kép a sastollas, gyönyörű paripákon érkező államalkotó vitézekről.
Magyarnak lenni vállalás kérdése ugyan, mégis néha kín, néha büszkeség kérdése. De hogy magyarnak lenni mindig egyfajta luxus, fényűzés: ez egyértelmű.
És milyen jól van ez így…
Mert elveszhet a főváros, a haza, a nemzet jogi megfogalmazása, árnyékba boríthatja néhány ámokfutó kormány: magyarnak lenni mégiscsak kötelező, akár mártírként, akár árulóként, mert „nélkülünk szegényebb lenne a világ”.
Erre koccintunk időnként barátaimmal, amikor eszünkbe jut, hogy a nemzethez tartozásnak semmi köze a napi politikához. Legyintünk, és koccintunk Costival, Daradiccsal, Rödánnal vagy Strahl barátommal – mindazokkal, akikkel ugyanarról álmodunk.
Természetesen jó magyar borokkal.

A szerző író