Szánalmas tragikomédia kormányzás helyett

A kommunisták mindig, minden ellenség ellen megvédik a népet. Ehhez persze ők mindig abszolút hatalmat igényelnek. Így aztán mindig megvédték a népet saját maga ellen is. Az idők során a kommunistákból balliberálisok és neoliberálisok lettek ugyan, de a népet – kéretlenül is – mindig, mindenkitől megvédik. A nép ellenségei azonban – érdekes módon – mindig azonosak a kommunisták vagy a neoliberálisok ellenfeleivel, akik ördögi módon demokratának álcázzák magukat, s az egyébként szent emberi és alkotmányos jogokkal is akarnak élni.
A kommunisták és utódaik régóta hangoztatják azonban, hogy a nép ellenségeinek legfeljebb likvidálásra, börtönre és üldözésre van joguk. S ez a felfogásuk balliberálissá vedlésük után is rendíthetetlen. Emberi joga ugyanis csak annak lehet, akinek ők megengedik (nálunk ma például az egyre haladóbb MDF-nek). Viszont – mivel az ellenség sohasem alszik, hanem furtonfurt áskálódik a haladás ellen emberi jogi vagy törvényi értelemben, csak a szigorúság (lásd szocialista törvényesség) segít. Ez azt jelenti, hogy az illetékes elvtárs mondja meg, mi a törvény. Most éppen Gergényi úr, aki jogi intermundiumban üldögélve, nem ugyan Isten kegyelméből, de egy verbális diarréban szenvedő hazudozó ember cinikus hatalmi játékának következtében szuverénkedik. S az egészhez nevesnek mondott haladó értelmiségiek igazoló jelentést szállítanak. Jellemző módon csak az áldozatokat nem kérdezték meg – nyilván azért, mert az csak zavarta volna megbízhatósági tisztánlátásukat.
Egy haladó baloldali értelmiségi ugyan hivatalból hitetlen, viszont mindig van tudományos meggyőződése, amelyet aztán toleránsan rákényszerít mindenkire. Ők anélkül is tudnak mindent – sőt mindig jobban is tudják –, hogy érdeklődnének a valóság részletei iránt. (Azt Gyurcsány sem szokta kibontani.) Az objektivitás pedig – mint régóta tudjuk – ócska, polgári félrevezetése az igazságra vágyó népnek. Ennek persze az aktuális haladó vezért kiszolgáló mértékadó értelmiségiek nem dőlnek be. Ők ugyanis mindig ugyanazon az oldalon függetlenek is, s persze dialektikusan elkötelezettek. Eredmény: az igazság mindig az, ami a pártnak (osztálynak, élcsapatnak) jó.
A mai magyar tragikomédia igen lényeges része az, hogy itt egy erőszakban fogant hazug eszme évtizedeken át korlátlan hatalomban tobzódó képviselői ma is normának hiszik magukat. Régi társutas (hasznos idióta) nyugati elvtársak és a privatizációban óriási nyereséggel elkötelezett új „liberális” nyugati barátok állandó médiatámogatásával. S persze a megtévesztett nyugdíjasokkal és sokféle haszonélvezőkkel. Csak azon csodálkozunk, hogy nagy intellektus hírében álló emberek is helyeslik az épülő új rendőrállamot. Persze, ha emlékszünk, jó részük a szocializmus építését is helyeselte.
S most nyilván azt is helyesli, hogy lefizetett, részeg fiatalok internetes hadoválását parittyákról, nyilakról és géppisztolyokról a magyar demokrácia terrorveszélyeztetésének lehessen eladni, amely miatt végtelenségig korlátozható a szólás- és gyülekezési alkotmányos alapjog. Aztán, mit tesz Isten, szélsőjobboldaliak szabadon parádézhatnak a Hősök terén – úgy, hogy ők természetesen Orbán Viktor és a Fidesz „termékei”. Rassmussen úr ostobasága kell ahhoz, hogy az ember mindezt elhiggye.
Meztelenül légy elegáns, gyalog légy versenyképes, pénz/jövedelem nélkül élve ne várj a törpésített államra, mert annak bevételeit már baráti magánzsebekbe vezették és vezetik. A demokrácia azt jelenti, hogy újra ábrándozhat bárki egy távoli csodálatos jövő gyurcsányi propagandája szerint. S ha valaki – igen alapos joggal – azt nem hiszi, utána sem járhat, mert legfeljebb utána járnak (APEH, lehallgatás, gumilövedék, vipera + arcpirító pofátlan médiahangzavar). A sokszoros tévúton járó gyurcsányista hitűek azonban most – s ezt ők is érzik halványan – olyan tolvajlási szakaszba értek, amikor már saját szavazóik elemi érdekeit is sértik (vizitdíj, kórházbezárások, áfás árak, gázfűtés stb.). Ettől kezdve nyugodtan kimondható: a klientúrán kívül csak a reménytelenül is kitartó becsapottakra számíthatnak. Ilyenek nálunk – sajnos – még most is sokan vannak, de már messze kevesebben, mint a sikeres 2006-os tavaszi hazudozás idején. Nincs már jelentős tartalék – a médián kívül – arra, hogy képletesen tartósan működhessen közpénzekből a „laktató gulyáságyú”.
Most már csak roncstársadalom és cirkusz van, amelyhez öngondoskodóan kellene kenyeret szerezni magának a haladó népnek. Iskola és vasút, posta és orvos nélkül vidéken, munka nélkül szinte mindenhol. A velejéig hamis, ígért EU-s pénzeső pedig nem az egyre inkább proletarizált magyar társadalom versenyképtelen telkeit, földjeit fogja öntözni. Talán egyszer még a fanatikusok is észhez térhetnek.

A szerző történész, egyetemi docens