A globalizáció nem egyenlő az önfeladással

A régi rómaiak szerint „Nomen est omen”, vagyis a név egyben jelzés is a dolog tartalmáról. Nos, a globalizáció esetében ennek inkább az ellenkezője igaz, ennél homályosabb fogalmat az utóbbi időkben ilyen elterjedten nem használtak még egyet.
A globalizáció fogalma alá szinte mindent besorolhatnak, ami 1970 után történt: az információs technológia fejlődése, a nemzetközi munkamegosztás kiszélesedése, a nemzetközi valutaspekuláció, a tőkeáramlás, a kultúra kommercializálódása, a globális felmelegedés, a tőkés társaságok határokon átnyúló uralma és így tovább. Ezzel a ködösítéssel a globalizáció önálló életre kel, mintha valami, az emberi akarattól független, elkerülhetetlen és ellenállhatatlan dolog lenne. Ebben az önálló formában kezelik az Európai Unión belül is, pozitív tartalmat tulajdonítva a folyamatnak. Peter Mandelson kereskedelmi biztos szerint például „a kereskedelem sokoldalú liberalizációja erősítheti a gazdasági növekedést, a szegénység elleni küzdelmet, s emelheti az életszínvonalat és javíthatja a munkakörülményeket”. A bizottságnak a globalizáció társadalmi hatásaival foglalkozó anyaga szerint: „Az Európai Uniónak olyan politikát kell folytatnia, amely valamenynyi tagország és régió valamennyi társadalmi csoportja számára maximalizálja a globalizáció előnyeit.” Hasonló értelemben nyilatkoznak az Európai Parlament nagy pártfrakciói is. A szocialisták vezére, Martin Schulz szerint „Progresszív globalizációs politikát kell folytatnunk, amely egyrészt a szabad és igazságos kereskedelemre, a belső piaci verseny kiterjesztésére, másrészt egy progresszív szociális politikára épül.” Ugyanezt képviseli az elvben ellentétes oldal, a néppárt is: „A globalizáció egy pozitív erő, és mindenki számára értéket termel”. A néppárt szerint az előrehaladás útja a belső piac további kiterjesztése (a közlekedési, energetikai stb. hálózatok privatizálása és liberalizálása) és emellett kell az egyes tagállamoknak a szociális biztonságot megvalósítaniuk. Természetesen a nemzetközi pénzügyi szervezetek is hasonló állásponton vannak. „A gazdasági globalizáció történelmi folyamat, amely a technológiai haladás és az emberi innováció eredménye” – állítja a Nemzetközi Valutaalap.
Hosszasan lehetne még idézni a hasonló kijelentéseket, amelyeknek közös jellemzője: 1. a globalizációt egységes folyamatnak tartják, amely mint egy természeti jelenség következik be; 2. emiatt a globalizációnak nem lehet ellenállni, hanem alkalmazkodni kell hozzá.
Kérdés azonban, hogy valóban így van-e? Ha valaki a kommunizmus negyven éve alatt csak egy alapfokú marxista szemináriumot is végighallgatott, ha szunyókált is rajta, annyi azért megragadhatott a fejében, hogy egy politikai rendszer alapját a tulajdonviszonyok jelentik, és erre épül fel az egész politikai intézményrendszer. Ne hagyjuk teljesen elveszni ezt a negyven évet, és alkalmazzuk az akkor megszerzett tudást alkotó módon a mai viszonyokra. Tegyünk fel olyan egyszerű kérdéseket, hogy: 1. A globalizációnak nevezett folyamat keretében hogyan alakulnak a tulajdonviszonyok? 2. Milyen társadalmi csoportok, intézmények játszanak szerepet a globalizációban és mi a szerepük? 3. Milyen gazdasági és társadalmi hatásokkal jár a globalizáció?

Tőkés társaságok világuralma

A fenti címen jelent meg magyarul David C. Korten könyve, amely bemutatja, hogyan alakultak ki a tőkés társaságok és hogyan nőtt hatalmuk az elmúlt néhány évtizedben a nemzetállamok fölé. A legelső ilyen társaság – ha a rossz hírű templomos lovagoktól eltekintünk – talán a Holland Kelet-Indiai Társaság volt, e társasági forma azonban a XIX. században bontakozott ki szélesebben és a XX. században kezdett igazán elterjedni. Kezdetben a tőkés társaságokat szabályozó törvények a közösségi érdeket védték, a sorozatos liberalizálás során azonban egyre nagyobb hatalomra tettek szert. Az elmúlt két évtized deregulációja (például a trösztellenes törvények lazítása), továbbá az állami nagyvállalatok privatizációja és a nemzetközi tőkemozgás liberalizálása nyomán olyan nemzetközi tőkés társaságok alakultak ki, amelyeknek gazdasági ereje számos nemzetállam gazdasági erejét meghaladja. Az első száz legnagyobb gazdaságból például 37 tőkés társaság. Számos iparágban néhány nagy multinacionális cég birtokolja a piac nagy részét. Például a gyógyszeriparban a tíz legnagyobb vállalat a világ 320 milliárd dollárra becsült piacának felét tartja kézben. A multinacionálisok, méretük miatt, jelentős hatást gyakorolhatnak a nemzetállami kormányokra, például a piacról való kivonulással fenyegetőzve, ha nem kapják meg a kívánt kedvezményeket, vagy direkt módon, egyes szervezeteket, politikusokat pénzelve. Az Európai Unióban a törvények és egyéb szabályozó intézkedések az Európai Bizottsághoz tartozó, mintegy 1800 olyan szakbizottságban születnek, ahol a multinacionális vállalatok hatása a döntő. Az Európai Parlamentnek még törvénykezdeményező joga sincs. Ezek a szakbizottságok gyakorlatilag titkosan működnek, személyi összetételük még az európai parlamenti képviselők számára is ismeretlen. Az Európai Unión belül megvalósuló liberalizációs folyamat mögött például jelentős nyomásgyakorló intézmény az Európai Iparosok Kerekasztala. Mindez azt jelenti, hogy az elmúlt évtizedek liberalizációja és deregulációja nyomán létrejövő nemzetközi tőke megkérdőjelezte a demokrácia érvényesülési lehetőségét és a nemzetállami szuverenitást. Akik tehát a globalizációhoz való alkalmazkodást javasolják, valójában azt hirdetik, hogy el kell fogadnunk a demokratikus véleménykifejtés és az annak alapján történő kormányzás felszámolását, a nemzetállami szuverenitás nagymértékű korlátozását és a tőkés társaságok diktátumait.

A globális elit

A globalizáció azonban nem önmagától keletkezett. Az egyik amerikai folyóirat szerkesztője és a globális elit tanulmányozója, Patrick Wood szerint az ő 35 évi kutatómunkája azt mutatja, hogy létezik egy csekély, ám sokszínű csoport, amely már több évtizede a globalizációnak nevezett folyamat kigondolója és kezdeményezője. E csoport mögött az elsődleges hajtóerő a nyereségvágy, második helyen a hatalom utáni sóvárgás áll. E globális elit három nagy csoportba osztható: a multinacionális vállalatok vezetői, a politikusok és a tudományos tevékenységet végzők. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a multinacionális vállalatok vezetői alakítják ki a globalizmus céljait, a tudományos elit nyújtja hozzá az ideológiát és a politikusok a tudományos elit érvrendszerét eladják a választóknak, és a törvényeket annak megfelelően változtatják meg, hogy az a multinacionális tőke érdekeit kielégítse. A globalizációs folyamatban fontos szerepet tölt be a média. A globális elit képviselői ott ülnek a különböző médiacégek igazgatótanácsában. Ez a média azután elhallgat, vagy negatív színben tüntet fel minden olyan mozgalmat, amely a globális elit szándékait keresztezni akarja. Példa erre a Világbank és a WTO elleni tüntetések tálalása, amikor is az utcai rendbontás a fő téma, ám egy szó nincs arról, hogy a tüntetők a globalizáció helyett milyen politikát javasolnak.
Ez a globális elit, ahogy minden közös érdekkel rendelkező csoport, különböző egyesületeket hoz létre, amelyek a közös érdekek elérését segítik. Számos intézmény van, amelyet a világelit ural. A http: //www.global-elite.org/index.php/Main_Page honlap több mint száz olyan intézményt sorol fel, amelynek tagjai a világelit részét képezik. Ezek közül mint legjelentősebb kiemelhető az 1921-ben alapított Council on Foreign Relation (CFR), amely az amerikai elitet tömöríti, az 1954-ben Jozef Retinger által Európában alapított és mindmáig titkosan működő Bilderberg-csoport, amely az amerikai és európai üzleti, politikai elit fóruma, vagy az 1973-ban David Rockefeller és Zbigniew Brzezinski által alapított Trilaterális Bizottság, amelynek tagjait az Egyesült Államok, Európa és Japán üzleti, politikai, akadémiai és médiaelitje képezi.

Társadalmi-gazdasági hatások

A globalizáció társadalmi-gazdasági hatásaival kapcsolatban mint objektív véleményt talán elfogadhatjuk a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) nemrégiben készült jelentését. Ez a 2004-ben publikált anyag a következő fontosabb megállapításokat tartalmazza:
A világ gazdasági növekedése (egy főre jutó GDP) lassabb volt a globalizáció kiteljesedése idején a kilencvenes évtizedben, mint a korábbi időszakokban. A növekedés igen egyenlőtlenül ment végbe az egyes országok között. 1985 és 2000 között mindössze 16 fejlődő országban volt nagyobb az egy főre jutó GDP növekedése, mint évi 3 százalék, ezzel szemben 55 országban 2 százalék alatt volt és 23 országban csökkent az egy főre jutó GDP.
Ugyanebben az időszakban a jövedelemkülönbség a leggazdagabb és legszegényebb országok között jelentősen növekedett, a húsz legszegényebb és leggazdagabb ország közötti különbség például 53-szorosról 121-szeresre. Eltekintve Kínától, Indiától és néhány más délkelet-ázsiai országtól, a globalizáció fő nyertesei a tőkeerős fejlett ipari országok voltak. A tőkemozgások liberalizálása, a globális termelési rendszerek kialakulása az ő multinacionális vállalataiknak adott nagyobb lehetőséget, növelve piaci részesedésüket és globális befolyásukat. Figyelemre méltó, hogy a sikeres országok, mint Kína, India, Vietnam, amelyek nagy belső piaccal rendelkeztek, nem követték az ortodox liberalizálási stratégiát, és Dél-Korea erőteljes állami beavatkozással fejlesztette iparát.
Az elmondottak mellett a tőkeáramlás és kereskedelem liberalizálása olyan rendszert hozott létre, amelyben a multinacionális vállalatok ott termelhetnek, ahol olcsó a munkabér, és ott adhatnak el, ahol magas a vásárlóerő. Nem kell világhírű közgazdásznak lenni ahhoz, hogy valaki rájöjjön: egy ilyen típusú gazdasági rendszer nem működőképes, mert a gazdaság egy körforgás, ami a termelési oldalon bérköltség, az a fogyasztói oldalon vásárlóerő. Nem lehet úgy eladni, hogy ugyanakkor nem teremtünk vásárlóerőt. Ami jelenleg folyik, az gyakorlatilag egy pilótajáték, amelyben az elsőnek lépő multinacionális cégek nyernek (a bérkülönbségekből származó profitot), míg más cégek és a társadalom egésze veszít az elégtelen kereslet miatti alacsonyabb gazdasági növekedés következtében. Egy ilyen rendszert hosszú távon működtetve, a liberalizált világpiacon a munkabéreknek ki kell egyenlítődniük, ami a világ fejlett régióiban, különösen Nyugat-Európában a reálbérek tartós csökkenését eredményezi. A folyó jövedelmek azonban az infrastrukturális háttérrel egyértelmű kapcsolatban vannak, csökkenő jövedelmek mellett az infrastruktúra (lakás, közút stb.) sem fenntartható, tehát ennek fokozatos leromlásával kell számolnunk. Ezek tehát a globalizációnak nevezett, szabadjára eresztett tőkemozgás tényleges hatásai: a globális elit uralma a nemzetállami szuverenitás és demokrácia rovására, a jövedelemegyenlőtlenségek és létbizonytalanság növekedése, a korábbi jólét és szociális biztonság erodálása a fejlett régiókban, a fejletlenebb régiók további leszakadása. És akkor még nem is beszéltünk a globális tőke rövid távú profitérdekének a természeti környezetre gyakorolt hatásáról.
A globális elit az ellenőrzése alatt lévő tőke révén kétségtelenül hatalmas erőt képvisel, amelyet lebecsülni ostobaság lenne, de hogy be kell-e hódolni neki, mert a globalizációhoz való alkalmazkodás ezt jelenti, az már megkérdőjelezhető és mindenekelőtt azon múlik, hogy akik nem akarják ebbe az igába behajtani a fejüket, meg tudják-e saját erőiket szervezni. Nézzünk erre egy történelmi példát. 1918. október 30-án a mudrosi fegyverszünettel az ottomán birodalom kapitulált a szövetséges erők előtt. Az angolok, olaszok, franciák és görögök, mivel Anatóliának csak egy részét hagyták meg török kézen, kezdték elfoglalni a területet. Az isztambuli kormány az akkor 37 éves Kemal pasát bízta meg, hogy a keleti hadsereg leszerelését felügyelje. Kemal pasa azonban a hadsereg leszerelése helyett megszervezte az országot feldaraboló szövetségesekkel szembeni nemzeti ellenállást, amelynek fő elvi alapjait az 1919-es Amasya egyezmény tartalmazza. Ennek első három pontját talán érdemes idézni: 1. A nemzeti függetlenség és a haza egysége veszélyben van; 2. Az isztambuli kormány képtelen megfelelni feladatának; 3. Csak a nemzet erőfeszítésén és elkötelezettségén múlik a nemzeti függetlenség elnyerése.
A történelem további menete jól ismert, Kemal pasa kiverte a szövetséges megszálló hatalmakat Törökország területéről, megteremtette a modern török államot. Minden törökök atyja lett (Atatürk), arcképe ott található minden hivatalos helyiségben. Ugyanekkor, ugyanilyen körülmények között nálunk egy Linder Béla nevű ember, Károlyi Mihály hadügyminisztere a következőket jelentette ki: „Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni!” A történelem további menete ez esetben is jól ismert.
A párhuzamos történelmi példa jól illusztrálja, hogy a történelem menete előre nem eldöntött, szinte reménytelen helyzetekben is lehet rajta változtatni, ha egy nemzetben vagy legalább annak egy részében megvan a kellő elszántság.

A szerző közgazdász