A vég kezdete

Március 30-án az SZDSZ elnökévé választották a Gyurcsány-kormány dübörgő gazdaságának miniszterét, Kóka Jánost. Annak ellenére, hogy a szabad demokraták meghatározó személyiségei Kókát támogatták, az első választási fordulóban mindkét elnökjelölt 377 szavazatot kapott. Fodor Gábor csak a második fordulóban bukott el, miután Kóka 380, Fodor pedig csak 367 szavazatot kapott. Ezzel lényegében megszűnt az MSZMP egyik utódpártja. A posztkommunista-szocialista MSZP állandó koalíciós partnere, az örökös politikai identitászavarban szenvedő Szabad Demokraták Szövetsége, amelynek politikáját 2002 óta Pető Iván, Magyar Bálint és Horn Gábor határozták meg. Hogy a párt a közeljövőben milyen szükségszerű átalakuláson megy majd keresztül, ez ma még nem tudható: az viszont biztosnak mondható, hogy az SZDSZ mozgástere minimális, a szervezet 1994 óta kényszerpályán van.
Sokan és sokszor kimutatták már, hogy az SZDSZ története végeredményben egy hosszúra nyúlt önfeladás: vállalt értékeik és elveik fokozatos és folyamatos relativizálása majd feladása után elárulták a rendszerváltozás ügyét, ezt követően áttértek a pragmatikusnak mondott megélhetési politizálásra. Bill Lomax e folyamatot a leninisták liberális mezben történő újraébredéseként írta le. Persze akadtak, akik másként látták: „Ugyanakkor hogy is ne lennék büszke a szabad demokraták teljesítményére, amikor oly szembetűnő a mi kérdésfeltevéseink minősége és a nagy pártok által szajkózott gondolatok silánysága közötti különbség.” (Horn Gábor: Több SZDSZ, Népszabadság, 2007. március 31.)
Törvényszerűnek tekinthető, hogy gondosan kerülték az értékalapú és ideologikus politizálást, értéknélküliségüket és az erkölcsi alapok feladását a pragmatista-tecnokrata-feladatmegoldó szemléletmód előtérbe állításával igyekeztek leplezni. Ezt képviselte már Kuncze Gábor is, és ezt a szellemiséget és gondolkodásmódot testesíti meg a most megválasztott utód.
Kóka János félművelt, arrogáns, újgazdag vállalkozó, aki milliárdjait állami megrendelésekből szerezte, akinek egykori barátai, üzletfelei rendszeresen feltűnnek minden jelentősebb pénzforrásnál, illetve beruházásnál. Zavaros tranzakciói követhetetlenek, a dél-koreai Hankook cég magyarországi beruházásánál is sokasodnak a kérdőjelek. Nem véletlen, hogy az SZDSZ-ben folytatott kampánya során Kóka a sikerességet, Fodor Gábor pedig a hitelességet és a párt emberi arcát emlegette. Ezzel mindkét elnökjelölt nyilvánvalóvá tette, hogy nincs érdemleges, komolyan vehető mondanivalója, ami az SZDSZ mai helyzetének ismeretében logikusnak tekinthető. A párt elveszítette maradék vidéki bázisát, így jövőbeli sorsa kizárólag az MSZP-től függ. Miután Kóka János a Gyurcsány-kormány egyik legfontosabb minisztere, így az SZDSZ-es küldöttek – akaratlanul is – Gyurcsány Ferenc sorsához kötötték saját szervezetük jövőjét. De Kóka elnökké választása a szocialista párt megkettőződéseként is felfogható. Ma még nem tudható, hogy 2010-ben az MSZP-nek szüksége lesz-e arra a körülbelül 150 ezer szavazóra, akik valószínűleg kitartanak a „magyar liberális” párt mellett.
A két elnökjelölt programbeszédében jelentős eltérés csak az Orbán Viktorhoz fűződő viszony megfogalmazásában volt tetten érhető. Míg Fodor arról beszélt, hogy „nem kell Orbán-fóbiásnak lennünk, nem kell Gyurcsány-fóbiában szenvednünk”, addig Kóka kizárt minden együttműködést Orbánnal, ugyanakkor több liberalizmust ígért és követelt, anélkül, hogy legalább egyszer elmagyarázta volna, mire is gondol.
Kóka megválasztásával egy olyan ember lett az SZDSZ elnöke, akinek korábban semmi köze nem volt a politikához, és a pártba is csak 2006-ban lépett be. Fodor Gábor ebből sem volt képes előnyt kovácsolni, aminek egyik oka viszont az ő politikai előéletében keresendő: tanársegédként adjunktusnak adta ki magát, ami nem növelte jó hírét. Ennél is súlyosabb, hogy igazi, doktriner liberálisként még a Horn-kormány kulturális minisztereként vált bukott politikussá, ráadásul az utóbbi években szinte észrevétlenül simult bele a középszerű magyar politikai elitbe.
Kóka egyébként méltó utóda lehet a leköszönő Kuncze Gábornak, aki jó érzékkel, a huszonnegyedik órában hagyta el a reménytelenül hánykolódó, lassan süllyedő hajót. Kuncze annak idején Pető Ivánt váltotta az elnöki székben. Karrierjét elsősorban annak köszönheti, hogy nem volt zsidó származású és nem rendelkezett kommunista, illetve ávós felmenőkkel. (Kiválasztásának szempontjairól a Beszélő 1998. októberi számában olvashatunk érdekes részleteket.) De Kunczének volt még egy óriási előnye: mivel sosem tűnt szuverén egyéniségnek, ezért nem kellett tartani attól, hogy önálló politizálásba kezd. Aligha véletlen, hogy Pető Iván és a pártelnök között soha semmiféle nézetkülönbség nem volt. Kapcsolatuk tartósságát jelzi, hogy most, amikor Kuncze lemondott a pártelnökségről és a parlamenti frakció vezetéséről, Pető is hátrébb lépett: frakcióvezető-helyettesi tisztségéről lemondott, és ügyvivőnek sem jelöltette magát. Nem lehetetlen, hogy ez a látványos visszavonulás egy későbbi sikeres visszatérés előkészítése.
Az ügyvivőválasztás érdekessége Eörsi Mátyás kiesése és az önkormányzati politikusok előtérbe kerülése volt. A legnagyobb kockázatot Budaörs polgármestere, Wittinghof Tamás vállalta, akinek a helyzete ezzel alaposan átpolitizálódott.
Kuncze szürke, jellegtelen politikus volt, akit az SZDSZ értelmiségi holdudvara nem kis ellenállással fogadott. Németh Sándor, a liberális pártot alapító egyik szervezet (Hit Gyülekezete) vezetője magából kikelve az SZDSZ szégyenének mondta a volt piarista diák megválasztását, ráadásul „élő marhahúsnak” minősítette Kuncze Gábort. Az SZDSZ volt elnöke sem belügyminiszterként, sem pártelnökként nem alkotott semmi maradandót. Felkészületlenségét, felszínességét többnyire olcsó viccelődéssel próbálta elfedni. Az SZDSZ kétségbeejtő helyzetét jelzi, hogy az párt értelmiségi klientúrája – ideértve a jól fizetett bértollnokokat és médialakájokat is – most Kuncze Gábort próbálják nagy formátumú és legendás humorú politikusként eladni. A rossz emlékű Csillag István volt gazdasági miniszter ma is csak benne bízik, mert az „elnök méltó maradt bibliai nevéhez”, a Gábrielhez… (Népszabadság, 2007. március 31.)
Az SZDSZ küldötteinek a leköszönő elnök búcsúzóul nagylelkűen megígérte: „a jövőben is mellettetek leszek.” Valószínűleg Pető Ivánnal együtt, bár ez utóbbi ügyében senki nem nyilatkozott.
A Kunczét búcsúztatók között találjuk az SZDSZ közeli Political Capital által menedzselt MDF elnökét, Dávid Ibolyát, aki a Népszabadság 2007. április 2-án megjelent számában tette közzé mértéktartó véleményét: „A leköszönő elnök személye, karizmája szinte pótolhatatlannak tűnik az SZDSZ elnöki posztján.”
Voltak, aki a Kóka–Fodor-rivalizálást az SZDSZ-en belül meglévő két irányzat küzdelmére vezették vissza. Álláspontjuk szerint lényegében a piacbarát liberalizmus és a rendszerváltó-emberjogi hagyomány közötti választásról volt szó. Ezt a megideologizálási kísérletet a politikai élet eseményei hatástalanították. Az SZDSZ-nek ugyanis már régen nincs köze az emberjogi liberalizmushoz. Ezt legutóbb 2006. október 23-án bizonyította, amikor a jogállammal szemben a rendőrállami módszereket preferálta. De a piaci liberalizmust sem képviseli: a valódi versenyhelyzet megteremtése helyett haszonélvezőként készséggel asszisztál a szocialista piacgazdaság működtetéséhez, a Tocsik-ügyben megismert Virág Attilával a háttérben, aki számára nem ismeretlen a Gyurcsány Ferenc tulajdonát képező Altus Rt. sem…
A politikai identitászavar és a szellemi-intellektuális kiüresedés következtében az SZDSZ ma már nem egyéb, mint néhány megélhetési politikus pragmatikus magánvállalkozása. Ebben a szociokulturális környezetben a demagóg Kóka János gyorsan otthonra talált. E csoport erejét és a társadalmi támogatottságánál jóval nagyobb befolyását egyébként az adja, hogy nyíltan felvállalják a világszerte népszerűtlen amerikai neokonzervativizmus, valamint a gazdasági neoliberalizmus magyarországi képviseletét. Ez magyarázza az időnként tetten érhető keresztény- és magyarellenességüket is.
Köztudomású, hogy az SZDSZ egyik legfontosabb feladata a baloldali és a liberális értelmiségi klientúra eltartása és menedzselése. Erre a CEU önmagában képtelen, ezért az új helyzetben eltartó és eltartott valószínűleg ismét közelebb kerülnek egymáshoz, ami végeredményben az agonizáló SZDSZ átmeneti erősödéséhez vezethet majd.
Függetlenül Kóka várható ámokfutásától és annak esetleges negatív következményeitől, amikor az SZDSZ jövőbeni sorsáról gondolkozunk, idézzük mindig emlékezetünkbe Eörsi Mátyás következő mondatát: „A média segített, hogy megerősödjünk, erre kell építkeznünk.” (Hírszerző, 2007. március 31.)
Az SZDSZ padlón van, de még nem számolta ki senki.

A szerző politológus