Martin Scorsese filmjét lehetőleg moziban nézzük meg, mert a legszuperebb tévékészülék felülete is csak töredéke a mozivászonnak, ezért képtelen hasonló élményt nyújtani. Vannak filmek, amelyeknél ez nem számít, ilyen volt A kopár sziget vagy a Bergman-filmek. Az azonosulásnak egy fokán semmilyen külsődleges szempont nem dönt, mert a bemutatott világ mélyebb rétegei hatnak. A Wall Street farkasa-féle produkciókhoz azonban szervesen hozzátartoznak a sokkolóan erős hatáselemek. Tudomásul kell vennünk, hogy a televízió ma jelentős részben a reklámok világa, a népbutítás világa, a félrehordó kérdések világa; ami a fő jogosultságuk, a hírek közlése, abban a szuggesztivitás másodlagos.
A sors úgy hozta, hogy Scorsese filmjének megnézése után az egyik tévécsatorna ismét műsorra tűzte a Farkasokkal táncolót Kevin Costner főszereplésével. Most ezt is más szemmel figyeltem. Amikor az indiánokhoz pártolt amerikai tiszt könnyes szemmel kijelenti, ő életében először harcol azért, hogy egy közösség földjét megvédje, asszonyaikat ne rabolják el, ne erőszakolják meg, akkor az európai nézőnek keserű nevethetnékje támad. A mi kontinensünkön folyó rettentő harcokban ugyanis éppenséggel az volt a kivétel, ha egy országban az emberek nem az otthonukért és nem asszonyaik megerőszakolása ellen küzdöttek, s itt akár a magyar ’56-ra, akár a leningrádi blokádra is gondolhatunk, így a nyájas olvasó nem kételkedhet benne, hogy soraimat nem az elfogult jobboldaliság, hanem a huszadik századi történelem ismerete motiválja. Globális szinten Amerika soha nem lesz képes megérteni az európai sorsot és történelmet, ahogy az ezeréves nemzetállami tudatot sem fogják érteni, még akkor sem, ha tragédiáik idején Kínához fordulnak elegendő számú amerikai zászló legyártatásáért hazafiasságuk kifejezésére, mint azt az ikertornyok ledőlése után tették.
Scorsese filmje mellbevágó leleplezés, amelyhez azért szükségesek némi ismeretek is. A 2008-tól tartó gazdasági világválságot, amely korántsem csengett még le, számos közgazdász a Lehman Brothers Holding, az Egyesült Államok egyik legnagyobb globális pénzpiaci cégének csődbejelentésétől datálja. Hatvanmilliárd dollárt vesztettek befektetéseiken, a világ az ő botrányuk óta kezdett nyíltabban beszélni róla, mit jelent az, ha a hatalmas pénzforgalom mögött nincs valódi pénz. A Lehman fivérek holdingja azonban csak egy cég a sok közül, s nem egyedül az ő csődjük rázta meg egészen Japánig az egész világ gazdaságát. (Mint tudjuk, a Fed, az Egyesült Államok központi bankja azonnal rohant a segítségükre, 2008. szeptember 16-án 87 milliárd dollárral megtámogatta őket.) Aki legalább ennek a kulcsjelentőségű botránynak a szerkezetét és okait nem ismeri, az be se üljön megnézni a filmet, mert bármily szórakoztató is, ez a műalkotás nem a csábos prostikról és nem a kábítószer-élvezetről, nem is a gyakori káromkodás vagy éppen a maszturbálás tőzsdei feszültséget levezető üdvös hatásáról szól, hanem egy civilizáció halálhíre.
Mert más egy hírt olvasni kőgazdag spekulánsokról, akik hol ennek, hol annak az országnak a pénzügyi stabilitása ellen ötölnek ki gyilkos erejű támadást, és megint más ezt a világot a maga züllött mindennapjaiban látni. Más egy elraktározott hír, és más az, amikor egy művész megmutat egy gyilkos cinizmus által szervezett világot, amelyről nem elég tudni, hogy a „pénzről és szexről” szól, azt kell róla tudni, hogy halált oszt, tönkretesz és halálra ítél, mert a halál kultúráját hirdeti. (A rendező egyik zseniális és igen sokat mondó ötlete, hogy a cégalapítás küszöbén a Leonardo DiCaprio által megformált rafinált tőzsdeügynök csupa rosszarcú idiótával dolgozik, akiknek persze megvan a magukhoz való eszük.)
Nehogy azt gondoljuk, hogy a filmben valamiféle könnyekre ingerlő bánatos következtetésként hangzik el az, hogy „valamelyik kis közép-európai ország szarban van”. Mellékesebbnél is mellékesebb félmondat ez, amelyet a komplett őrület képkockáin, az iszonyú tőzsdei hangzavarban, az ennél sokkal cifrább kijelentések halmazában egy nem közép-európai meg sem hall. Csak nekünk áll szívünkbe a tőr, mert az a lesöprendő, semmibe vett, jelentéktelen kis ország akár mi is lehetünk nekik. Bár eddig is tudtuk, hogy a tőzsde nem sekrestye, de a csalás és a becsapás mint fő mozgatóelv, az elállatiasodás, egymás letiprása, az információvadászat, a pénz esztelen hajhászása olyanok részéről, akik már azt sem tudják, mibe fektessék dollármilliárdjaikat, a saját lakosság kisembereinek és más országok egész népének célul kitűzött átvágása, megrablása, az uralkodni akarás, a másokon átgázolás képessége ott olyan természetes, mint az állatvilágban az, hogy a gepárd ráugrik a gazellára.
A Lehman fivérek lelepleződése óta Amerikára a válságba sodródott világ más szemmel tekint. Scorsese filmjében látjuk, nem a pénz forog, hanem a virtuális pénz halálos infúzióját keringetik országok és élő emberek szervezetében. El is hangzik, hogy a cél az, hogy a kisbefektető sose vigye el sem kisebb, sem nagyobb megtakarítását a banktól, kapjon papíron néhány százalékot, és ennek örvén bele kell őt hajszolni egyre újabb és újabb befektetésbe, amelynek az eredményét ő nem fogja élvezni. Ezalatt a gazemberek valóságosan használják azt a pénzt, amit a kisember a szerény meggazdagodás reményében összekuporgatott. „A pénzt majd mi elköltjük” – mondja röhögve, bekábítószerezve az ördögi figurát elképesztő átéléssel alakító DiCaprio. A tőzsdei munkamorált (ha ugyan nem túlzás itt ennek a szónak a puszta szerepeltetése) igen jól jellemzi, hogy a főnök már azt kirúgja, aki a helyére teszi a telefont, mert aki nem csügg az ügyfélen, és nem beszéli rá értékpapírok vásárlására, az lusta állat, nem tőzsdeügynök. Az épületre nyugodtan ki lehet tenni a táblát: „ki itt belépsz, felejtsd el azt, hogy embernek születtél!”
Közelről láthatjuk tehát, hogy a „működő tőke” hogyan (nem) működik. Hogy a virtuális pénz a nagy élvhajhászoknak korántsem virtuális. Hogy van egy élettől, emberektől, moráltól teljesen elszakadt felső világ, ahol valódi a jacht, igazi a pezsgő, a kicsapongás, a füvezés, a fékevesztett tobzódás. Valódi tengeren, hús-vér fizetett nők szolgáltatásaival izgatják mesterségesen fölkorbácsolt érzékeiket.
Sokan kérdik, hogyan készíthette el Scorsese ezt a globalizmus-ellenes filmet, s a válasz gyakran az, hogy hát Amerika mégiscsak a szabadság hazája, ott még ezt is meg lehet tenni. Bár Scorsese nagyságát és bátorságát nem vitatom, nehezen tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy filmje a becsületes arcú, metrón utazó, szerény fizetésű FBI-nyomozó szerepeltetése nélkül, aki végül is szívós munkával börtönbe juttatja a tőzsdecsaló gazembereket, nem születhetett volna meg.
Ajánlom ezt a filmet azoknak is, akik nem fogják föl a magyar kormány küzdelmeinek okát az alkuszvilág uralma ellen, közte azoknak a politikusoknak is, akik a „nagy élet” szirénhangjaitól elkábulva nemigen ügyelnek arra, hány mandátumot veszíthet el miattuk a jobboldal.
