Begyinó Mihály volt az egyetlen árus, akinek elég volt egyszer megjelennie a piacon ahhoz, hogy soha ne felejtsük el. Múlt vasárnap telepedett le a piacunkon, kint volt már egészen kora reggel. Puha, kockás plédekkel letakart faládákat pakolt ki kombi Daciája csomagtartójából a standjára, a mézes Terike és a sajtos Karcsi portékái közé. Ők mesélték, hogy ez a zömök kis ember egészen megizzadt a cipekedésben, pedig mindketten úgy látták, hogy valami gyümölcsféleséget hozott, az meg csak nem lehet olyan nehéz, hogy egy ilyen mokány fickót kiverjen tőle a víz.
Mondták azt is, hogy mennyire megváltozott, amikor kiszúrta az első, álmosan kóválygó vevőt, a Szedák Erzsikét. A feje búbjára húzta piros sísapkáját, szalonnáját letette maga mögé, a kinyitható kempingszékre, bicskáját terepszínű nadrágjába törölte, állig húzta a cipzárt a pulóverén, mintha valami vértet öltene a csatába, majd csípőre tette a kezét, és jó hangosan belekezdett a monológjába: „Jó reggelt kívánok, Begyinó Mihály vagyok, lehet, hogy pont engem tetszik keresni. Mit fog főzni a családnak? Húslevest? Nagyszerű, akkor hadd ajánljam figyelmébe ezt a még ismeretlen, de világhír előtt álló gyümölcsöt, amit bátorkodtam magamról elnevezni. Ez a begyinó! Ne ijedjen meg a tüskés szárától meg a nagyszemű magoktól, meglátja, isteni szószt tud majd készíteni belőle a főtt hús mellé! Hát milyen ebéd az, ahol szósz sincs, nem igaz? Na kóstolja meg, édesebb, mit az egres, viszont olcsóbb, mint a meggy! Másfél kilót adok egy kiló áráért!\"
A mézes Terike és a sajtos Karcsi itt egy kicsit összeszólalkozott, mert nem emlékeztek pontosan, hogy a Szedák Erzsike végül is mennyi begyinót vitt. Az zavarta meg őket, hogy ezután minden háziasszony kénytelen volt megállni Begyinó Károly standjánál, és mondhattak bármit, nem tudtak olyan menüsorral előállni, hogy abba ne passzolt volna a begyinó. Omlós lepénybe ugyanolyan fenséges volt a névadó szerint, mint tortára dísznek vagy télre lekvárnak. Mindenki, aki megkóstolta a begyinót, vett is belőle. Úgyhogy mire kiértem a piacra, már csak pár fürt volt Begyinó Mihály faládájában, a standja környékén pedig az elszórt magokkal volt tele minden. Még a mézes Terike is vásárolt egy fél kiló begyinót. Ő egy kicsit édesnek találta, de azért ízlett neki. Még azt se bánta, hogy megszúrta a kezét az utolsó fürt szárán lévő tüskével. Olcsón megúsztam, mások összeverekedtek érte, mondta vidáman.
Begyinó Mihály hallotta ezt, és úgy húzta ki magát, mint egy győztes csatát levezénylő tábornok. Jelentőségteljesen nézett a ládájában heverő utolsó fürt begyinóra, így akarta tudatni velem, milyen sikere volt ezen a délelőttön. Azon voltam, hogy alkudok rá, de arra rohant egy utcakölyök, és kilopta a fürtöt. Begyinó Mihálynak kiáltani sem maradt ideje, mert a gyerek az egészet betömte a szájába. Még le sem nyelte, úgy ordította oda a kufárnak: „De hát ennek nincs is semmi íze!\" Begyinó Mihály nem szólt semmit, csak elkezdte pakolni autójába a faládáit. Piros sísapkáját most izzó vörösnek láttam, és a pakolástól megint kiverte a víz, pedig most már nem volt a ládákban egyetlen szem begyinó sem.
