Diktátumokkal szemben

A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen semmi különleges nem történt, csak az, amire állítólag mindenki vágyik.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen semmi különleges nem történt, csak az, amire állítólag mindenki vágyik: a diákok rendkívül kulturáltan kifejezték véleményüket egy általuk fölöslegesnek érzett új tantárgy bevezetéséről. Levelüket megcímezték az egyetem rektorának, illetve a vezetőségnek, és ezzel a maguk részéről megtették, amit szükségesnek éreztek. Számos ismerősömtől tudom, mennyire respektálják a pázmányos diákokat, akik nem hőbörögve, tanítási órákat ellehetetlenítve, hanem értelmes, átgondolt érvekkel szegültek szembe egy rossz döntéssel. A hallgatók azokat szólították meg erős kritikával, akiktől tanulmányaik, közvetve tehát sorsuk, előmenetelük függ, itt tehát volt kockázat. Azt is mondhatnánk, megtették azt, amit helyettük másnak, másoknak kellett volna megtenni, s amely folyamatot mások, nagyobb jogkörrel, s még időben mérlegelve, átgondolva pozitív és negatív hozadékokat, leállíthattak volna.

S akkor a nyilvánvalóan aktuálpolitikailag túlterhelt ötlet egy új tantárgy, A holokauszt emlékezete bevezetéséről nem torkollt volna döntésbe. Ki kell mondanunk, hogy a Pázmányon a diákok voltak azok, akik felelősen gondolkodtak, akik erősebb és mélyebb indíttatással képviselték az egyetem szellemét és hagyományait. És okosabb kompromisszumra tettek javaslatot, mint az(ok) a testület(ek), amely(ek)nek tagjai feltehetően meghányták-vetették a témát, majd hoztak egy PC-döntést. Az egyetem azonban nem a PC világa, annál sokkalta följebb kell lennie. Nem a politikai helyezkedések és a közvetlen érdekérvényesítések világa. Ideális esetben legalábbis nem az. De mivel egyetem, nem célozhatunk meg mást, kevesebbet, mint egy ideális esetet.

„Úgy gondoljuk, hogy egyetemünk szellemiségét nagymértékben meghatározza a keresztény vallás és kultúra. Viszont a tantárgy témaköre nem a vallásra fókuszál (mint ahogy joggal tenné ezt egy esetleges zsidó, illetve más vallásokat bemutató hitéleti óra bevezetése), hanem olyan politikai állásfoglalást rejt magában, amellyel többségünk nem kíván azonosulni semmilyen formában” – olvashatjuk a diákok levelében, amelyet a rektornak, illetve az egyetem vezetőségének írtak. Ebből a kitételből látszik, hogy elsődlegesen a hagyományból, a szellemiségből indultak ki, hogy meghatározzák, mit nem akarnak.

De rögtön utána értelmes kompromisszumkészségükről is tanúságot tesznek, s elárulják, mit tartottak volna elképzelhetőnek: „mi célszerűbbnek érezzük egy Népirtások az emberi történelemben vagy Népirtások a XX. században nevű óra bevezetését, melyben egyenlő arányban jelennek meg a különböző nemzetek és (vallási, etnikai) kisebbségek ellen elkövetett erőszakos cselekményekről szóló tananyagok – hiszen a keresztény szellemiség az egyenlőség és tisztesség nevében ezt követelné meg. A tárgy ezzel érzékeltetné minden emberi élet értékét, így minden népirtás egységes és egyenlő mértékű elutasítását.” Nincs ebben a levélben tehát semmi kócosság, meggondolatlanság, sőt, az a kínos érzésünk van, hogy ezek a diákok az adott kérdéskörről sokkal felelősségteljesebben és érettebben gondolkodnak, mint akiknek levelüket címezték, úgyhogy a szerepek itt szinte megcserélődtek.

Szót kell ejtenünk viszont egy olyan morális mozzanatról, amely mellett nem mehetünk el. A tárgy bevezetésével párhuzamos burkolt vádról van szó, ami – mint a hallgatók leveléből kiderül – nem is volt annyira burkolt: „A hallgatók egy részét érzékenyen érinti az a kijelentés, mely szerint Ön az óra bevezetését a fokozódó antiszemitizmus miatt tartaná indokoltnak, hiszen egyetemünk hallgatóira nézve ez olyan, mintha antiszemitizmussal vádolnák őket és családjaikat. Ezt a pejoratív feltételezést a lehető leghatározottabban visszautasítjuk.”

Lássunk tisztán: a rektor, amikor a tananyagában izraeli professzorok által összeállított holokausztoktatást le akarta nyomni a katolikus egyetem diákjainak torkán, valójában szélsőséges liberális előítéleteket igazolt. Vásárhelyi Mária szociológus jó néhány évvel ezelőtt – munkásságából következtethetően előre eldöntött megbélyegzési szándékkal – felmérte a magyar felsőoktatási intézményekben tanuló diákok rasszizmus- és antiszemitizmusszintjét, majd rendkívüli elégedettséggel kimutatta feltételezéseit: a tanárnak tanuló magyar diák rasszista. Ezt igazolta most a rektor, midőn úgy döntött, egy katolikus egyetemen szükség van arra, hogy a holokauszt ügyében minden diák miheztartás végett politikailag korrekten gondolkodjon. (Vajon a XX. századi történelemnek az egyetemen folyó oktatását, benne a holokauszttal, nem tartotta megfelelőnek?)

A rektornak az lett volna a dolga, hogy az egyetem szellemiségét őrizze, magasrendű spirituális értékeket képviseljen. A hallgatókkal való konzultáció helyett valójában sanda támadásoknak tette ki joggal tiltakozó diákjait, akik véleményük határozott megfogalmazásával bizony vásárra vitték a bőrüket. Ezt a rektor vagy nem tudta, vagy nem érdekelte őt – nem tudom, melyik a kínosabb.

A gépezetbe homokszem került. A szabad, felelős véleménynyilvánítás homokszeme. Nem mindenki szeret hajlongani sulykolt diktátumok és erős akarat előtt. Most kellene visszavonni a hibás elhatározást. Most kellene a rektornak önkritikát gyakorolnia, amiért nem az egyetem szellemisége és nem a diákság legértelmesebbjeinek egyetértése volt fontos számára. Hogy valójában mi volt fontos, arról fogalmat alkotni nem túl nehéz; maradjunk annyiban, hogy azoknak a végeláthatatlanul hosszú sorát gyarapította, akik kevésbé a szuverén, inkább az igazodó típusú gondolkodásban jeleskednek. Mindenesetre ha átgondolatlan és antidemokratikus döntése miatt a rektornak nem kell felelnie, akkor én nem jobboldali, konzervatív kormány irányítása alatt lévő országban élek.

A hallgatói önkormányzatokról a Felvi.hu-n – nyilván a felvételizőknek tájékoztatásul és kedvcsinálónak – ezt olvashatjuk: „hidat építenek a diákok és az oktatók, az iskola vezetése között”, képviselőik részt vesznek a különböző egyetemi bizottságokban. A pázmányos diákok által írt levél ötödik pontja viszont így szól: „Kellemetlennek érezzük, hogy ez a (fentiekben jelzett módon) többszörösen terhelt téma, látszólag a hallgatók feje felett, külföldi »közreműködés« hatására valósult meg. Olyan hirtelenséggel az iskolai tanév végén, hogy erre a hallgatóság szinte reagálni sem tudott. A vezetőség semmilyen formában nem egyeztetett az egyetem hallgatóságával, sem az oktatókkal.”

Pedig ezekkel a diákokkal érdemes lett volna beszélgetni. Sok kínos következménynek vette volna elejét a katolikus egyetem. Erővel szemben gyengének lenni a gyengék kiváltsága. A járom, ha díszes is, járom. Nem kötelező meghajolni az erőszakos akarat előtt, inkább egy még erősebb akaratot kell növeszteni magunkban, és akkor nem hajlunk meg.