Valamit tudnak ezek a szerbek, amit senki más nem tud.
Vasárnap este volt szerencsém belepillantani tévén keresztül a nőikosárlabda-Európa-bajnokság budapesti fináléjának eseményeibe, ahol az előzetesen jóval esélytelenebbnek tartott Ana Dabovicék a tavalyelőtti döntős franciákat folyamatosan felőrölve, a legjobbkor jó sorozatokat produkálva győztek, teljesen megérdemelten. A végjátékban olyan színvonalú és alázatos csapatprodukcióval küldték pokolra a megbomlott franciákat, amilyent a sportágban korábban talán csak az amerikai Dream Teamtől láttunk, és amire olyan nosztalgiával gondolunk vissza. Győzelmükkel déli szomszédaink már meg is váltották a 2016-os riói repjegyeket.
Az eseménnyel gyakorlatilag párhuzamosan játszottak világliga-szuperdöntőt a férfivízilabdázók – még mindig ugye a szerbek –, és a bergamói tornán végig demoralizáló fölénnyel, határtalan magabiztossággal utasították maguk mögé a teljes mezőnyt házigazda olaszostul, ősi rivális horvátostul.
A két mérkőzésben közös volt, hogy heroikus kezdés után tündöklő befejezéssel jutott csúcsra a szerb csapat.
A kosarasok sikere miatt egy cseppet sem lehet amúgy rossz a szánk íze, hisz tök utolsók lettünk az erőviszonyoknak egyébként teljesen megfelelően, de a pólótornát végigkövetve azért fáj egy-két dolog.
Fáj például, hogy Horvátországtól, az USA-tól és még Ausztráliától sem túl szoros mérkőzésen kikapva végzett hatodik helyen a Benedek Tibor vezette magyar válogatott. S fáj az is, hogy ha valamely sajtóorgánum le merészelte írni a látottakról, hogy kifogásolható, nem tökéletes vagy rossz, a következő mérkőzésen élő adásban esett neki a szakkommentátorként behívott tréner. (Tisztelettel kérdezem: miért lenne kötelező minden bejegyzésben artikulálni, még 10-15-ös állásnál is a percről percre frissülő tudósításban, hogy a világ egyik legjobb csapata a miénk csak azért, mert olimpiai bajnokokkal szemben a tisztelet hangja ezt követeli meg?)
Fájó az is, és elgondolkodtató, hogy a szerb válogatott egy része éppen a magyar bajnok csapatban játszik – Mitrovic, Aleksic és Gocic a magyarországi pontvadászat és a világliga-szuperdöntő kulcsfiguráinak is nevezhetők –, miközben a hazai bajnok Szolnok magyar „fele” nem szállítja nyomaiban sem ugyanazt a sikert. Félreértés ne essék: a mindig, minden tornán eredménykényszer alatt játszó magyar férfivízilabda-válogatott – és ezt Benedek Tibor helyesen állapította meg – bizonyára nem mostanra időzítette a csúcsformát, sőt akár még egy közelgő vb-kudarc is megbocsátható, megmagyarázható lesz akkor, ha mondjuk megnyerjük az olimpiát jövőre
De térjünk csak vissza a szerbekhez, mert a kosár-Eb-n aratott diadal és az olimpia évét nyitó sima vízilabda-sorozatsiker mellé még odabiggyesztettek egy focis utánpótlás-vb-aranyérmet egy hete, a döntőben Brazíliát gyűrték le hosszabbításban.
Hogy mi lehet a titkuk? Ha megnézzük, mi várta a húsz éven aluli labdarúgókat Belgrád főterén egy hete, vagy hogy milyen ünneplésben részesítik vízilabdázóikat, kosarasaikat egy-egy ilyen siker után hazatéréskor, aligha kell magyarázni arról, milyen pályakép rajzolódik ki egy szerb kisfiú vagy kislány előtt: egy – ahogy szüleik valószínűleg megélik – szerencsétlen sorsú, megtépázott országú nép a csapatsportokban megtalálja kitörési pontját, ahol a siker maga magyarázza meg önmagát. Persze mit sem érne ez az embertelen elszántság, amellyel újra és újra hadba veti magát ez a kevesebb mint 7,2 milliós lélekszámú ország – mert bizony az mögé áll mindegyik csapatának, ha kell. A tudás, az erő és az önbizalom egyaránt táptalaja a sikereknek, és ha az egyiknek híján is vannak, a másik kettő felhúzza a hibádzóbb kompetenciát.
Legközelebb ezt az MTK László Csaba vezette labdarúgócsapata tapasztalhatja meg, a pesti kék-fehérek az Európa-ligában csapnak össze csütörtökön az újvidéki Vojvodinával. Hiába nem a Barcelona, ne higgyük, hogy az MTK-nak sok esélye van.
Bárcsak lenne!
