Sok más fiatallal egyetemben a nyolcvanas évek legvégén – amikor az elvtársak éppen a közvagyon ellopásával, bocsánat, spontán privatizálásával voltak elfoglalva – boldogan fürödtem én is a szabadságban. Euforikus napok voltak. A szabadság, egyenlőség, testvériség bűvöletében éltünk. Március 15-én már rendőri terror nélkül lehetett végigmenni a megszokott útvonalon, Cserhalmi György pedig a Magyar Televízió lépcsőin felolvasta, hogy mit kíván a magyar nemzet. S ezt a televízió – ha felvételről is, de – közvetítette, csakúgy, mint Szűrös Mátyás szavait, amikor október 23-án a Parlament erkélyéről kikiáltotta a Magyar Köztársaságot. Szabad volt nemet mondani a diktatúrára, szabadon és nyíltan mondhatta el gondolatait az ember, ami korábban elképzelhetetlen lett volna.
Valamikor 1989 őszén, amikor már világos volt mindenki előtt, hogy annak a rendszernek vége, nyugdíjba készülődő apámat is elrángattam az ötödik kerületi SZDSZ által szervezett nyílt beszélgetésre. Emlékszem, mások mellett Kőszeg Ferenc is lelkesítette az embereket, jöjjenek, mondják el véleményüket, mert szükség van a civilek tisztaságára, erejére. Nagyon tetszett, amit hallottam. Tetszett, hogy a magát liberálisnak valló párt erőteljesen antikommunista hangot ütött meg, felelősségre vonást ígért. A lelkesedés nem tartott sokáig. Akkor lett vége, amikor a párt egyik közismert arca egy tévévitában az MDF-es vitapartner becsületről szóló fejtegetésére cinikusan elmosolyodott, s csak ennyit mondott: politika és becsület? A kettőnek semmi köze egymáshoz.
Bár akkor mellbe vágott a kijelentés, mint utóbb kiderült, ennél őszintébb mondat nem nagyon hangzott el politikus szájából azóta sem a médiában. Hogy ez nekem és még nagyon sokak számára újdonság volt, azt talán magyarázza, hogy akkoriban úgy tekintettünk a nyugati világra – amelyre folyamatosan hivatkoztak a rendszerváltó pártok –, mint a mennyországra. Csak a szabadságot láttuk benne, csak a jót, ami mindenben ellentéte a szocialista világnak, a hazudozásnak. Aztán, amikor kezdtük kissé kritikusan szemlélni a liberalizmus hazai képviselőinek megnyilatkozásait, egyre világosabb lett, hogy bár szabadelvűnek mondják magukat, szó sincs arról, hogy valóban azok lennének.
Mert mit is hirdet a liberalizmus? Hogy az egyén szabadsága, a gondolat szabadsága mindenek előtt való. Számos, magát liberálisnak mondó személyiség ezt úgy fordítja le az egyszerű embereknek, hogy a mindennapi életben toleránsnak, befogadónak, belátónak kell lenni. Mások véleményével, ha azonosulni nem is kell, de azt meghallgatni, méltányolni szükséges. S mi történt a magyar politikában, közéletben? Attól kezdve a szabad demokraták a sajátjuktól eltérő bármely más álláspontot mucsainak, nacionalistának, sovinisztának, nácinak tartottak. E kirohanásokat politikusnak is nehéz volt elnézni, de értettük az indokait. Gondoljunk csak a becsület és a politika kapcsolatáról idézett szabad demokrata gondolatokra! De sajnos, ugyanezt tapasztaltuk, s figyelhetjük meg azóta is a liberális értelmiség viselkedésében. (Tisztelet a kevés kivételnek.) Képtelenek tolerálni bármely, az övéktől eltérő álláspontot.
Sokszor gondoltam arra, hogy nekünk még a liberálisokból is az utolja jutott. De rá kellett jönnöm, az eszme képviselői az egykor hőn áhított Nyugaton, így Amerikában sem mások. Talán nem véletlen, hogy a liberális pártoknak – úgy tűnik – Európában befellegzett. Másfél évtizede a lengyel, négy-öt éve a magyar, majd közvetlenül utána a német liberális párt dőlt ki a sorból, idén pedig brit elvbarátaik szenvedtek katasztrofális vereséget a választásokon, amikor alig néhány képviselőt tudtak bejuttatni az alsóházba. A tények azt mutatják, a liberális pártok az elmúlt másfél-két évtizedben hitelüket vesztették. Nem is csoda, hiszen az általuk hangoztatott elvek köszönőviszonyban sincsenek saját viselkedésükkel.
A véleményagresszióra sok példát lehetne hozni. A közelmúltban a melegségüket büszkén vállaló Domenico Dolce és Stefano Gabbana divattervező párost közösítették ki elvbarátaik, s még vállalkozásukat is csaknem csődbe vitte a liberális véleményterror. A két olasz divattervező a hagyományos családmodell mellett tette le a voksát, amikor azt merték mondani az olasz Panorama magazinban, a család szent dolog, ezért nem támogatják, hogy a meleg párok gyermeket fogadhassanak örökbe, vagy hordathassanak ki béranyával, mert az így „létrehozott” gyermek „szintetikus” gyermek.
Azonnal és kérés nélkül megszólalt a liberális kórus a köztudottan homoszexuális Elton Johnnal az élen. Olyan sztárok álltak az énekes mellé, mint Madonna, Victoria Beckham, Ricky Martin vagy a Courtney Love, akik bojkottot hirdettek az olasz divatmárka termékei ellen. Dolce válaszul csak néhány kérdést tett föl Elton Johnnak. Megértésről, toleranciáról prédikálsz, és másokat támadsz? Csak azért, mert valakinek más a véleménye? Később azonban kénytelen volt visszakozni, mert minden bizonnyal hatásosnak bizonyult a cégük ellen indított bojkott. Hasonló sorsra jutott Guido Barilla olasz tésztagyáros is, aki a meleg famíliákkal szemben szintén a hagyományos családra szavazott. A toleranciát hirdető melegjogi szervezetek azonnal bojkottot hirdettek Barilla termékei ellen, aki kénytelen volt videoüzenetben megtagadni nézeteit, hogy vállalkozása ne lássa kárát véleményének.
Ez a fajta liberális véleményterror, amely nem tűr meg maga mellett más véleményt, csaknem olyan káros, mint a valódi, fizikai terrorizmus. Annyi a különbség, hogy a robbantással fenyegető terroristák a testet és a lelket akarják megsemmisíteni, míg a véleményterror „csak” az önálló gondolatot. A két olasz példa sajnos jól mutatja a világszerte alkalmazott erőszakos módszer hatásosságát.
De ha a liberális eszméket vallók ennyire szembemennek saját elveikkel, azaz számukra kizárólag saját elveik tolerálhatók, fel kell tenni a kérdést: léteznek-e egyáltalán valóban szabadelvű emberek? Nyilván vannak, csak nem nevezik magukat liberálisnak. Biztos, hogy mindenki talál olyanokat a környezetében, akik valóban szabadelvűek.
Lehet, hogy jobb- vagy baloldali pártra voksolnak, esetleg egyáltalán nem szavaznak, mert nem érdekli őket a politika, de életükben valóban liberálisok, mert egészségesen gondolkodnak, amelynek része a tolerancia. El mernek térni a szokásos életvezetéstől, fontos számukra az egyéni vélemény, de képesek belátni, ha valakinek más a véleménye egy kérdésben, azt el tudják fogadni, és nem közösítik ki gondolkodása miatt.
Ha például valaki alternatív iskolába járatja gyermekét, mert jobbnak tartja az uniformizált hagyományos iskolánál, s szeretné, hogy az iskola vegye figyelembe az odajárók egyéniségét, és ne a gyermek személyiségét alakítsák az iskolához, az liberális. Egy ilyen iskolában pedig bőven találni konzervatív, baloldali vagy liberális beállítottságú családot, akik mégis képesek egymást elviselni. Ők valóban szabadelvűek, csak ezzel nincs mindegyikük tisztában, mert nem elvont politikai, filozófiai kategóriában gondolkodnak, hanem élik az életüket, amelyben vannak gondok, konfliktusok, kellemetlenségek. S ezeket békésen is meg lehet oldani. Úgy, hogy figyelembe veszik a többiek érdekeit, tiszteletben tartják véleményüket, gondolataikat, de azt is elvárják, hogy mások is hasonlóképpen viselkedjenek velük szemben.
Mert a liberális gondolkodás és cselekvés lényege ez lenne. Kár, hogy a média erről nem is vesz tudomást.
