Álmok helyett tapasztalatok

Az Európai Uniónak szigorú határvédelemre és új külpolitikára van szüksége

A jelenünk már leginkább a migrációról szól, és közeljövőnk is arról fog szólni, sőt még tovább, ha lesz még akkor „mi”. Amit most látunk, az csak a kezdet.

A migráció két mozgatórugója a könnyebb megélhetés reménye és az élet fenntartásának reménytelensége. A menekült az életét menti, és a veszély elmúltával hazatér. Az a szír, aki az Iszlám Államtól való félelmében átlépi az országa és Törökország, Jordánia vagy Libanon közötti határt, az menekült, de aki onnan Európa felé veszi az irányt, az „jobb létet” kereső migráns, aki nem akar visszatérni hazájába. Számára a háború csupán siettető ok egy olyan döntés meghozatalára, amelyet háború nélkül is mérlegelt. Az más kérdés, hogy a menekültekből kényszerűen is válhat migráns, ha hosszabb távon sincs kilátásuk a hazatérésre. Egyelőre nem ez a helyzet, nem örökkévalónak gondolt katonai-politikai tömbök állnak szemben egymással.

A migráció java akkor jön, amikor a globális felmelegedés okozta környezeti problémák és a miattuk kirobbanó háborúk teszik reménytelenné a létfenntartást, amire a túlnépesedő és zsugorodó természeti erőforrásokkal rendelkező, egyre élhetetlenebbé váló Fekete-Afrika (leszámítva az egyre élhetőbb Nyugat-Afrikát) a legesélyesebb. A Nemzetközi Migrációs Szervezet igazgatója néhány hete egymilliárd potenciális migránsról beszélt, akiknek a célterülete mindenekelőtt a fejlett világ, s ez Észak-Amerika és Ausztrália ütőképes határvédelme miatt Európát, Európán belül az Európai Uniót (meg persze Svájcot és Norvégiát), annak is a legfejlettebb magországait jelenti. Mi fog történni, ha csak a potenciális migránsok tizede, százmillió ember megindul, és Németországba akar menni?

A két alapkérdés: kell-e tennünk és tudunk-e tenni bármit is a migráció ellen? Az elsőre a liberális–baloldali válasz az, hogy nem kell, sőt. A hard változat szerint azért nem, mert Európa „passzív és öreg, rég megszerzett gazdasági előjogaihoz félve ragaszkodó, lomha és tanácstalan”, akinek inkább „a saját változásra, változtatásra való képtelenségétől” kell félnie, mint a migránsoktól. A migránsok ugyanis „olyan tetterős fiatal, dolgozni vágyó emberek, akik készek arra, hogy kezükbe vegyék sorsukat, elszántak arra, hogy egy jobb jövőt hozzanak létre, hiszen ez az elkötelezettségük hozta őket idáig”. Magyarország történelmi lehetősége, a valódi kérdés az, hogy közülük miként lehetne minél többet itt tartani, letelepíteni és integrálni. (Szántó Diana – Szabó Márton: Fajok, gének, közoktatás. Népszabadság, 2015. augusztus 28.) A soft változat szerint a migránsok tömegének haszna, hogy „emlékeztet, hogy ez a világ létezik, és hogy dolgunk van vele”. Egy olyan „magába zárkózó ország, mint Magyarország számára ez az a tanulság, ami a jelenleg zajló menekültválság legfontosabb hozadéka lehet. A rendszerváltás óta a politikai – és gyakran társadalomtudományos – nyilvánosságot elsősorban egy olyan befelé forduló perspektíva uralta, ami a helyi társadalomtörténeti sajátosságokra és a belső folyamatokra koncentrált, miközben a külvilágban zajlókat figyelmen kívül hagyta.” A globalizálódó világban ez a fajta bezárkózás azonban „egyre kontraproduktívabbá vált. Egy olyan torzult önkép kialakulásához vezetett, ami a történelmi sérelmeket, az áldozat mivoltot, a kizsákmányoltságot, a behozhatatlan lemaradást hangsúlyozza, miközben egyáltalán nincs tisztában tágabb környezetével. Egy ilyen kollektív identitás amellett, hogy önmagában is egyfajta társadalmi neurózist fejez ki, egyúttal beszűkíti az egyének politikai és gazdasági mozgásterét is: a politika elveszti a képességét, hogy – a materiális újratermelésen túlmutató – célokat tűzzön ki az ország elé, a gazdaság pedig elveszti innovációs potenciálját.” A migránsok folyamatos jelenlétükkel felrázhatják az országot a bezárkózás és a befelé fordulás tespedtségéből, szembesítenek minket a globalizáció elemi tapasztalatával (feltéve, hogy sikerül túllépnünk a jelenség kiszámíthatatlanságából fakadó aggodalmainkon), ami lehetővé teszi, hogy újrafogalmazzuk az önmagunkra és a világra vonatkozó értelmezéseinket. Eszerint van némi esély a válságban rejlő „kivételes tanulási potenciál” kiaknázására. (Sik Domonkos: Mit tanulhatnánk a menekültektől, Szuverén.hu, 2015. augusztus 17.)

A hard és soft változat mellett léteznek mélybalos ideológiai áramlatok, amelyek szerint a Nyugat, a fehér ember az utolsó fél évrezed rákfenéje, a világra zúdult minden rossz tőle indult, mindenekelőtt a gyarmatosítás, a színes bőrű ember fegyverek általi, népirtásokban is bővelkedő uralom alá hajtása és gazdasági kizsákmányolása, miközben ettől még egymás ellenében sem riadtak vissza, lásd a holokausztot. S bár ma már nincsenek gyarmatok, maradt a fehér ember általi gazdasági kizsákmányolás, a színesekkel szembeni rasszizmus és a rájuk kényszerített „fehér” nézet- és szempontrendszer. Mivel katonailag annak ellenére nem győzhetők le, hogy civilizációjuk ereje megtört (a Nyugat hanyatlásának legnyilvánvalóbb jele demográfiai hanyatlása), ezért más eszközöket kell harcolni ellenük: a fehér embert és a benne megtestesülő történelmi rosszat a saját hazájába történő bevándorlással és a bevándoroltak arányának növelésével kell felszámolni, vagy inkább feloldani a színes bőrű népek tengerében – a világ jobbá formálásának elengedhetetlen feltételeként. A mélybalos ideológiai áramlatokkal sok ponton mutat rokonságot az iszlám, amely a bevándorlók számával és asszonyainak méhével akarja elérni azt, amit a fegyverek erejével nem sikerült, hogy európai városok minaretjeinek tornyaiból hirdessék: az egyedüli isten Allah, és Mohamed az ő prófétája.

A migrációra adott baloldali–liberális válasz a migráció elé állított akadályok lebontása. A migráció jó a migránsnak, és jó a célországnak is (ha ez nem is azonnal és mindenkinek nyilvánvaló), ráadásul a migráció miatt előnyére változik a világ. A bevándorlást emberi alapjoggá kell tenni, kiiktatva a befogadás jogát. Ehhez a célországok idegenellenes lakosai, a xenofobók felett kell győzelmet aratni, akiknek a befogadási joghoz való ragaszkodása rasszizmus, mi más is lehetne. Ezen új alapjog elismertetésének lenne egy járulékos haszna is: az embercsempészet feletti teljes győzelem. Ha nincs akadály, nincs szükség embercsempészre sem, senkinek sem kell megfulladnia teherautók rakterében és hajók fenekén.

Mindezzel szemben a nem liberálisok és nem baloldaliak azt mondják, minden országnak joga van eldönteni, hogy kit enged át a határain, és kit enged letelepülni. Joga van saját bevándorláspolitikát megfogalmazni és folytatni. Abban nagyfokú az egyetértés, hogy a politikai elnyomás vagy háború miatt puszta életét vagy szabadságát mentő menekültet segíteni kell, csak az a kérdés, hol végződik a menekült, és hol kezdődik a migráns. Az elesettek, szükséget szenvedők segítése valóban a legfőbb keresztény erény, amiről azonban tanúság a világ távolabbi pontjain is tehető.

A nem liberálisok és nem baloldaliak számára szempont a befogadó és befogadott közötti egyensúlyra való törekvés. Szerintük a bevándorlási politikát a hosszú távú társadalmi következményekre való figyelemmel kell megfogalmazni, míg a baloldaliak és liberálisok szerint a befogadó társadalom aggodalmai pusztán kódolt rasszista megnyilvánulások. És csupán a befogadó társadalmak rasszizmusa által táplált kirekesztés, be nem fogadás az oka annak – mi más is lehetne? –, hogy szegény, nyomorult országukat elhagyók tömegei válnak elégedetlenné a valamikori ígéret földjén, ahol beilleszkedni nem tudnak, és nem is nagyon akarnak. Ehelyett bandákba szerveződve tartják rettegésben megvetett és lenézett befogadóikat, és az iszlamizmusban találnak önmagukra és életük értelmére, hogy aztán százával menjenek harcolni az Iszlám Állam oldalán, és kezdődjön elölről az egész, míg csak a befogadók és befogadottak közti vonal láthatatlanná nem válik.

Ha elfogadjuk azt, hogy minden országnak joga van saját bevándorláspolitikára, akkor el kell fogadnunk azt is, hogy annak erővel is érvényt szerezhet, mert szuverenitása okán nem hagyhatja kész tények elé állítani magát. Napjainkban a Balkán és a Földközi-tenger felől érkezők viszont éppen ezt teszik: abban bíznak, ha eljutnak az unióba, akkor onnan már nem nagyon lehet visszaküldeni őket, és ebben szövetségesre is lelnek a célországok és liberálisaiban és balosaiban.

Napjainkban azonban a szuverenitás védelmére szolgáló eszközök használhatósága korlátozott: ekkora migránstömeget csak lőfegyverrel, százas, talán ezres nagyságrendű halottal lehetne ha nem is visszafordulásra – jelen helyzetben nincs hova visszafordulniuk! –, de legalább megállásra kényszeríteni. Lőfegyver alkalmazása híján marad kerítés és a karok ereje. A migránsok ereje tömegükben, a médiában való megjelenésükben és politikai szövetségeseikben rejlik. Ilyen tömegben kerítés nélkül bármilyen sorfalat elsöpörhetnek, de a kerítés mögött is legalább 10-20 ezer ember kellene csak a mi déli határainkon – lényegesen több annál, amit a kormány gondol. No meg zárt határsáv, hatékony hírszerzés-felderítés, szerb oldalon ügynökhálózat, előre jelző rendszer, a határtérség felett folyamatosan köröző drónok stb. És akkor még nem ejtettünk szót arról, hogy ami számunkra sikeres határvédelem, az a szerbeknek katasztrófa lenne.

Európai megoldás kell. Az Európai Unió határára kerítés, a kerítés mögött az összes EU-országok e feladatra is kiképzett katonái, rendőrei, határőrei, hogy a schengeni övezetben fenn lehessen tartani a nyitott határokat. A kerítés nem azért kell, hogy fennakadjon rajta a migránsok tömege, hanem azért, hogy el se induljon feléje. Az EU-s megoldás része volna nagy, zárt, városnyi táborok létrehozása teljes infrastruktúrával, beleértve a középiskolákat is, ahol a menekültek várhatnák a háború végét és kérelmük elbírálását, és addig is szorgalmasan tanulhatnák remélt új hazájuk nyelvét meg némi országismeretet. Ha másképp nem megy, e táborok Szíriában hozandók létre semleges zónaként, NATO-csapatok védelmében.

Az EU egészének pedig teljes külpolitikai váltásra van szüksége. Az új külpolitika középpontjába az EU-t övező térségek politikai, gazdasági és társadalmi széthullásának megakadályozását, népességeltartó képességének megőrzését, sőt, ha lehet, növelését kell állítani, hogy kevesebb okuk legyen tömegeknek Európa felé indulni. Félre kell tenni a liberális demokrácia nevű fejlett világbeli luxustermék propagálását, s azok mellé kell állni, akik e kitűzött célokat a leginkább elérni képesek. Illiberális diktátorokkal is szövetkezni kell, ha azok – még ha nem is a mi ízlésünk szerinti módon – előbbre viszik országaikat. Aszad kétségtelenül ilyen, sőt, Kadhafi is ilyen volt. A szerves fejlődés pártjára kell állni, egyszerre csak egyet szabad lépni. A demokráciát és a liberalizmust majd megérleli az idő.

Ha nem találunk megoldást a migráció kérdésére, ha az EU tagországait a határainál megjelenő tömegek képesek kész tények elé állítani, ha képesek szuverenitásukban korlátozni, ha elvész az országok azon joga, hogy saját bevándorláspolitikájuk legyen, akkor egy-két évtized múlva a Mad Max-filmekből ismert világ köszönt Európára. Válaszúthoz érkeztünk, jól dönteni élet-halál kérdése. Kérdezzük meg hát a zsidóságot, nekik legalább kétezer éves veszélyérzet-kultúrájuk van. Egyikük szerint napjainkban „a muzulmánok elárasztják, s majd birtokba veszik, magyarán elpusztítják Európát”, és mindez Európa öngyilkos liberalizmusa és ostoba demokráciái miatt történhet meg. „Európát a gyávaság és az erkölcsi debilitás pusztítja el, a védekezésre való képtelensége és a nyilvánvaló erkölcsi kátyú, amelyből Auschwitz óta nem tud kikecmeregni.” A másikat a történések 1944-re emlékeztetik, a holokausztból azt a személyes következtetést vonta le, hogy a migráció elől eltávolítandó minden akadály, és meghatódott, amikor Ahmed, a szír arab megtudva, hogy zsidó, kijelentette: „Akkor mi unokatestvérek vagyunk.” Az Európába irányuló nagy népvándorlás a zsidó–arab szembenállást összeborulásra változtatja.

Az előbbi megállapítás a holokauszttúlélő, Nobel-díjas Kertész Imréé, az utóbbi a volt SZDSZ-politikus Léderer Andrásé. A tapasztalt, nagy öreg vagy a feltörekvő ifjú nézőpontját fogadjuk el? Az ifjú, mint Komlós Aladár fogalmazta közel egy évszázada, „mint modern zsidó az emberek és népek testvéresülésének mámoráról álmodik”. Az idősebb már nem álmodik. Tapasztalataiból él.

A szerző szociológus