Eleinte kicsit szégyelltem, magamat hibáztattam érte. Ültem a gép előtt, a téma a magyar futball, és csupa közhely jutott az eszembe. Olyanok, mint az utánpótlás-nevelés fontossága, a vesztes meccsek utáni, biztató jelekről szóló nyilatkozatok, a szerethetőségre törekvő csapatok szánalmassága vagy a szerencsétlen társadalmi környezetre való mutogatás.
Aztán rájöttem: maga a magyar futballvilág vált az utóbbi évtizedekben egyre közhelyesebbé. Szereplői az eredmények elmaradásával sebesen bemenekültek az olcsó kifogások és a részigazságokat tartalmazó mentségek mögé, közben pedig szellemileg annyira kiürült a sportág, hogy már azt is gyűlöli, ha tükörbe kell néznie. Az egyik válogatott játékosunk jó húsz éve egy közepesnek számító francia csapatnál próbálkozott, de nem tartottak igényt a szolgálataira. Hazatérve őszintén elmondta egy interjúban, hogy nála csak jobb játékosok voltak a keretben, pontosan érezte, esélye sincs a szerződésre. Lett is ebből itthon nagy ribillió, edzők és játékosok ugrottak neki, hogy miért járatja le a magyar labdarúgást, csúnyábban fogalmazva miért piszkít abba a fészekbe, amelyben ő is nevelkedett. Pedig nem tett mást, mint elmondta az igazat.
A sportág megint ott tart, hogy szembe kell néznie önmagával, ám most a korábbiaknál is nehezebb lesz, és egészen más kérdésekre kell választ találnia. Bár lassan fél évtizede sohasem látott mértékben ömlik a pénz a magyar labdarúgásba – elsősorban állami forrásokból –, ha az eredményeket nézzük, úgy tűnik, mintha semmi sem történt volna. A költségvetés bőkezű a futballal, ám a sportág hálátlan, és a kudarcokkal azoknak az érveit erősíti, akik szerint bűn stadionokat felhúzni, pályák százait megépíteni, gyerekek ezreit megnyerni a játéknak. A kérdés ismerős: Milliárdok? Ezeknek?
Amúgy nincs ember, aki meg tudná mondani, pontosan mennyi is ez a „milliárdok”. A támogatás rendszerének labirintusából lehetetlen kitalálni, mert sokak számára még az sem világos, mi számít állami pénznek. Az akadémiák finanszírozása nem kérdéses, ám az állam tagadja, hogy a taotámogatás tőle származna, ami igaz, ugyanakkor a társasági adó adott százalékának a sportra fordítása mégiscsak a köz pénzét csapolja meg, hiszen ennyivel kevesebb jut a költségvetésbe. Eddig még könnyű követni az összegeket, ám amikor például az állami cégek stadionokban megjelenő hirdetéseihez érünk, már elveszítjük a fonalat, mert ez gyakran üzleti titoknak minősül. Aztán ott van még az is, amit a köztévé fizet az élvonalbeli mérkőzések közvetítéséért, az önkormányzatok szerepvállalása, és még sorolhatnánk. Szakemberek szerint mindent egybevetve a magyar labdarúgás évi 60-70 milliárd forint körüli összeget zsebel be – fogalmazzunk így – központi segítséggel.
És annyira rászorul, hogy nélküle már nem is létezne. Amikor 2010 tavaszán felsejlett, hogy Csányi Sándor lehet a szövetség elnöke, az egész sportág behúzta fülét-farkát, mert tudta, hogy a túlélés egyik záloga, sőt utolsó esélye a tőkét megmozgatni képes, rendkívül befolyásos üzletember szerepvállalása. A megalázkodás odáig ment, hogy amikor a leendő elnök név szerint megmondta, kiket akar az elnökségben látni, a közgyűlés zokszó és ellenszavazat nélkül mindegyiküket megválasztotta. A másik zálog egy futballszerető miniszterelnök, aki nem titkoltan több százezer focizó gyerekről vizionált a sikeres válogatott és klubcsapatok mellett, ezért elősegítette egy olyan jogi és költségvetési környezet létrejöttét, amelynek révén a sportág elindulhatott a fejlődés útján.
A gond éppen az, hogy ebből a fejlődésből alig látszik valami, pedig öt év volt rá. Az MLSZ 2011 elején meghirdetett tízéves stratégiája mára azt jósolta, hogy a kedvező változásoknak köszönhetően idén a Bajnokok Ligájának és az Európa-ligának a csoportkörébe is eljut magyar csapat, sőt egyikük a tavaszt is megéri. Ehhez képest erre esély sem nyílt, mi több, az UEFA-klubcsapatok eredményei alapján készített rangsorában 54 országból a 33. helyen vagyunk, még Liechtenstein is elénk furakodott. A stratégia a 2014–2015-ös bajnokságra 6-7 ezres átlagos nézőszámot várt, a valóság 2449 lett, míg a most zajló sorozatra már 7-8 ezerre kellene növekednie ennek a számnak, ám egyelőre a háromezret sem éri el.
Ennél is fájóbb, hogy a megváltónak kikiáltott akadémiák és más utánpótlásműhelyek egyetlen kiemelkedő játékost sem tudtak kinevelni. Olyan adottságú ország, mint a miénk, nem rukkolhat elő Barcelona-szintű klubokkal, de az biztosan nem igaz, hogy a magyar anyák elfelejtettek volna tehetséges futballistákat szülni. Száznál is több pro licences edzőnk van, de egy sem mutathat fel a nemzetközi piac érdeklődését is kiváltó labdarúgót. Nem nagy felfedezés, hogy a jó futballhoz jó futballisták kellenek, nekünk azonban csak derék iparosaink vannak. Nem állíthatjuk, hogy rossz képzés zajlik a műhelyekben, de azt igen, hogy a termék nem piacképes. Olyan ez, mintha a Zeneakadémia pompás dorombművészek tucatjait bocsátaná ki a falai közül, csak éppen senki sem kíváncsi a dorombra.
A pénz, a létesítmények és a szervezeti keretek hiányára már nem lehet hivatkozni. Marad a tömegesítés, azaz ha majd kétszer ennyi gyerek futballozik, akkor nagyobb eséllyel bukkannak fel klasszisok. Rendben, de mit kezdjünk Izlanddal, ahol alig több mint háromszázezren élnek, mindössze húszezren futballoznak, ám vannak játékosaik a Premier League-ben és a Serie A-ban, a válogatottja pedig már biztos résztvevő a jövő évi világbajnokságon? Vagy a négymilliós Horvátországgal? Feleannyi sincs az igazolt játékos – beleértve a legfiatalabbakat és az öregfiúkat is –, mint nálunk, de Európa összes komoly bajnokságában tucatszámra találunk horvát labdarúgókat, köztük olyanokat is, mint a barcelonai Ivan Rakitic vagy a madridi Luka Modric.
Kifogásokban, mellébeszélésben és a felelősség áthárításában már világbajnokok vagyunk, a munka minőségét és a szürkeállományt tekintve azonban tekintélyes a lemaradásunk. Az edzők jó része a társadalomra hivatkozik: a mai gyerekekből hiányzik az öntudat, az alázat, a mindent elsöprő akarat, amiben sajnos van is valami, de amikor nálunk járt az edzőlegenda Sir Alex Ferguson, az előadása után egyetlen egy kérdést sem kapott. A mi szakembereink nyilván úgy érezték, nincs mit tanulniuk tőle. A túlnyomó többség nem beszél idegen nyelvet, el lehet képzelni, hogy a kötelező külföldi tanulmányutakon a szakmának milyen mélységéig képesek lehatolni.
Márpedig ha a pénzhez nem párosul tudás, ha a jó szervezeti kereteket nem tölti meg tartalom, ezek a milliárdok kirepülnek az ablakon. Nem az a baj, hogy az állam felkarolja a legnépszerűbb sportágat, hiszen egy felmérés szerint a magyar gyerekek 60 százalékának a mozgása kimerül a számítógép egerének tologatásában, már fiatalon rendszeres gyógyszerfogyasztók, és terhelik az egészségügyi rendszert, és még mindig a labdarúgás az a sportág, amely nagyobb számban megfoghatja őket. A gond a sportág közegének fogadókészségével és alkalmasságával van, és emiatt kérdezhetik jogosan a szándék ellenzői: milliárdokat, ezeknek?
Persze ez is nézőpont kérdése. A Premier League klubjai a jövő évtől összesen 750 milliárd forintnak megfelelő összeget kapnak csak a televíziós jogokért két társaságtól. A Bajnokok Ligája-győztes Barcelona az előző bajnoki évben 167 milliárd forintos költségvetésből dolgozott. A világ futballjában az 60-70 milliárd, amit nálunk a magyar állam a sportág egészére áldoz, nem több szerény zsebpénznél.
