Milliárdok? Ezeknek?

A magyar futball egyelőre nem igazolta vissza a kimagasló állami támogatást.

És annyira rászorul, hogy nélküle már nem is létezne. Amikor 2010 tavaszán felsejlett, hogy Csányi Sándor lehet a szövetség elnöke, az egész sportág behúzta fülét-farkát, mert tudta, hogy a túlélés egyik záloga, sőt utolsó esélye a tőkét megmozgatni képes, rendkívül befolyásos üzletember szerepvállalása. A megalázkodás odáig ment, hogy amikor a leendő elnök név szerint megmondta, kiket akar az elnökségben látni, a közgyűlés zokszó és ellenszavazat nélkül mindegyiküket megválasztotta. A másik zálog egy futballszerető miniszterelnök, aki nem titkoltan több százezer focizó gyerekről vizionált a sikeres válogatott és klubcsapatok mellett, ezért elősegítette egy olyan jogi és költségvetési környezet létrejöttét, amelynek révén a sportág elindulhatott a fejlődés útján.

A gond éppen az, hogy ebből a fejlődésből alig látszik valami, pedig öt év volt rá. Az MLSZ 2011 elején meghirdetett tízéves stratégiája mára azt jósolta, hogy a kedvező változásoknak köszönhetően idén a Bajnokok Ligájának és az Európa-ligának a csoportkörébe is eljut magyar csapat, sőt egyikük a tavaszt is megéri. Ehhez képest erre esély sem nyílt, mi több, az UEFA-klubcsapatok eredményei alapján készített rangsorában 54 országból a 33. helyen vagyunk, még Liechtenstein is elénk furakodott. A stratégia a 2014–2015-ös bajnokságra 6-7 ezres átlagos nézőszámot várt, a valóság 2449 lett, míg a most zajló sorozatra már 7-8 ezerre kellene növekednie ennek a számnak, ám egyelőre a háromezret sem éri el.

Ennél is fájóbb, hogy a megváltónak kikiáltott akadémiák és más utánpótlásműhelyek egyetlen kiemelkedő játékost sem tudtak kinevelni. Olyan adottságú ország, mint a miénk, nem rukkolhat elő Barcelona-szintű klubokkal, de az biztosan nem igaz, hogy a magyar anyák elfelejtettek volna tehetséges futballistákat szülni. Száznál is több pro licences edzőnk van, de egy sem mutathat fel a nemzetközi piac érdeklődését is kiváltó labdarúgót. Nem nagy felfedezés, hogy a jó futballhoz jó futballisták kellenek, nekünk azonban csak derék iparosaink vannak. Nem állíthatjuk, hogy rossz képzés zajlik a műhelyekben, de azt igen, hogy a termék nem piacképes. Olyan ez, mintha a Zeneakadémia pompás dorombművészek tucatjait bocsátaná ki a falai közül, csak éppen senki sem kíváncsi a dorombra.

A pénz, a létesítmények és a szervezeti keretek hiányára már nem lehet hivatkozni. Marad a tömegesítés, azaz ha majd kétszer ennyi gyerek futballozik, akkor nagyobb eséllyel bukkannak fel klasszisok. Rendben, de mit kezdjünk Izlanddal, ahol alig több mint háromszázezren élnek, mindössze húszezren futballoznak, ám vannak játékosaik a Premier League-ben és a Serie A-ban, a válogatottja pedig már biztos résztvevő a jövő évi világbajnokságon? Vagy a négymilliós Horvátországgal? Feleannyi sincs az igazolt játékos – beleértve a legfiatalabbakat és az öregfiúkat is –, mint nálunk, de Európa összes komoly bajnokságában tucatszámra találunk horvát labdarúgókat, köztük olyanokat is, mint a barcelonai Ivan Rakitic vagy a madridi Luka Modric.

Kifogásokban, mellébeszélésben és a felelősség áthárításában már világbajnokok vagyunk, a munka minőségét és a szürkeállományt tekintve azonban tekintélyes a lemaradásunk. Az edzők jó része a társadalomra hivatkozik: a mai gyerekekből hiányzik az öntudat, az alázat, a mindent elsöprő akarat, amiben sajnos van is valami, de amikor nálunk járt az edzőlegenda Sir Alex Ferguson, az előadása után egyetlen egy kérdést sem kapott. A mi szakembereink nyilván úgy érezték, nincs mit tanulniuk tőle. A túlnyomó többség nem beszél idegen nyelvet, el lehet képzelni, hogy a kötelező külföldi tanulmányutakon a szakmának milyen mélységéig képesek lehatolni.

Márpedig ha a pénzhez nem párosul tudás, ha a jó szervezeti kereteket nem tölti meg tartalom, ezek a milliárdok kirepülnek az ablakon. Nem az a baj, hogy az állam felkarolja a legnépszerűbb sportágat, hiszen egy felmérés szerint a magyar gyerekek 60 százalékának a mozgása kimerül a számítógép egerének tologatásában, már fiatalon rendszeres gyógyszerfogyasztók, és terhelik az egészségügyi rendszert, és még mindig a labdarúgás az a sportág, amely nagyobb számban megfoghatja őket. A gond a sportág közegének fogadókészségével és alkalmasságával van, és emiatt kérdezhetik jogosan a szándék ellenzői: milliárdokat, ezeknek?

Persze ez is nézőpont kérdése. A Premier League klubjai a jövő évtől összesen 750 milliárd forintnak megfelelő összeget kapnak csak a televíziós jogokért két társaságtól. A Bajnokok Ligája-győztes Barcelona az előző bajnoki évben 167 milliárd forintos költségvetésből dolgozott. A világ futballjában az 60-70 milliárd, amit nálunk a magyar állam a sportág egészére áldoz, nem több szerény zsebpénznél.