Zöld, független vagy csak más?

Az LMP örökös ellenzéki léte kiábrándíthatja az amúgy is illékony szavazóbázist.

Ha van olyan politikai erő, amely az elmúlt években őszintén és eltökélten dolgozott a hazai baloldal megújításán, az bizonyosan a Lehet Más a Politika (LMP) nevű formáció. Ma már látszik, hogy ez a kísérlet nem sikerült: a párt a parlamenti bejutási küszöb szélén billeg, s a baloldal egészének politikai stílusára sem volt hatással. A lövészárok-háború folytatódik, amelyből a zöldpárt legfeljebb kimaradni tudott az elmúlt közel két esztendőben.

Az LMP 2009-es indulásakor olyan szándékkal lépett a politika színpadára, hogy felülírja a hazai bal-jobb megosztottságot. A neve is erre utalt: létezik olyan politizálás is, amely nem a húsz év során kikristályosodott politikai blokkokhoz igazítja mondandóját, hanem önálló gondolatokkal gazdagítja. Ennek eszmei hátterét a zöldpolitikában találták meg, amely Nyugat-Európában a hetvenes évektől lelt táptalajra, de Magyarországon sohasem gyökeresedett meg. Csak néhány szervezet képviselte ezt az eszmeiséget, s ugyan az Élőlánc mellett más civil szervezetek is bekerültek ideig-óráig a köztudatba, a zöldpártok 2010-ig csúfosan szerepeltek a választásokon.

Az LMP öt évvel ezelőtti sikere így nem egy ökotudatos társadalomnak volt köszönhető, hanem a megváltozott politikai környezetnek, amelyben az új mozgalom egyfajta „menekülőpárttá” vált: azok szavaztak rá, akik semmiképpen nem akartak Fidesz-kormányt, de a lejáratódott MSZP-t sem fogadták el kisebbik rosszként. Így egy többé-kevésbé semleges arculatú pártnak szavaztak bizalmat, amelynek semmi köze nincs a korrupcióba fulladt posztkommunista baloldalhoz. Az LMP akkori vezetősége ekkor nem mérte fel a menekülőpárti státus jelentőségét: továbbra is a zöldpolitikát erőltették, amire ugyan szükség lenne a hazai közgondolkodásban, mégis csekély rá a társadalmi igény. Így maradt rajtuk a „zöld” jelző, amely egy ideje ballasztként húzza le az LMP-t, mert a szavazók egyre kevésbé látják benne az MSZP, illetve utódainak alternatíváját.

Legalább ennyire meghatározó volt évekig az LMP függetlenségének kérdése. Nem csupán azért, mert az új alakulatot a magyar szavazók nehezen tudták beilleszteni a megkövesedett struktúrákba, hanem azért, mert a választ illetően a párt fej nélküli vezetésében is kétségek vetődtek fel. Az LMP-ben sokáig azok voltak túlsúlyban, akik úgy gondolták, mégsem lehet más a politika, vagyis vissza kell térni a jobb- és baloldali szekértáborharchoz. Ez a társaság – amelyet Karácsony Gergely, Jávor Benedek és Szabó Tímea neve fémjelzett – a totális össztűz politikáját folytatta a Fidesz-kormány ellen. Politikai mondandójuk egy mondatra volt szűkíthető, amely évek óta – így ma is – Karácsony blogjának fejlécén szerepel: „Bontsuk le a kétharmadot!”

A helyzet végkimenetele ismert: a Karácsony-féle csoport a választások előtt dezertált a pártból, majd érdekházasságot kötött Bajnai Gordonnal. A végeredményt a szakadárok kivételével mindenki előre látta: a Párbeszéd Magyarországért a baloldal ölelő keblére zuhant. Ezzel a szakadással az LMP csak látszólag lett gyengébb, valójában megszabadult attól a vonaltól, amely a közvéleményt az SZDSZ-re emlékeztette. A függetlenség kérdése így mára eldőlt: aligha kétséges, hogy a Schiffer András nevével fémjelzett LMP nem kíván asszisztálni egy olyan baloldali összefogáshoz, amelynek rövid, közép- és hosszú távú politikai célja összefoglalható annyiban, hogy ne legyen Orbán-kormány.

Ez a két tulajdonság, vagyis a zöld jelző és a függetlenség ma már az LMP védjegyévé vált. Csakhogy ezek nem kiegészítik egymást, hanem stagnálásra ítélik a pártot, amely nem képes kitörni eddigi gondolatköréből, de a helyét sem találja a magyar politikai rendszerben. Igazán áttörő, a maga nemében radikálisan új mondandóra lenne most szükség, ami kiszabadítja a pártot a mókuskerékből.

Biztató tény, hogy az LMP-ben ennek a szellemi feltételei ma teljes mértékben adottak. Mögöttük megtalálható az a szellemi tőke, amely a többi baloldali pártból – főleg az MSZP-ből – hiányzik. Schiffer András mögött olyan neves szakemberek tömörülnek, akiknek intellektusát még a jobboldalon sem kérdőjelezik meg. Nemcsak az Ökopolisz Akadémia előadóiról van itt szó, hanem azokról a fiatalokról, akik lelkesen, órákon át tudnak beszélni egy másik Magyarországról, környezetvédelemről vagy az egyenlőségről. Az ő szellemi együttműködésükből kristályosodhat ki egy olyan irányvonal, amely egy párt új védjegye lehetne.

Gyengeségekből is bőven akad: ezek közül messze a legfontosabb, hogy az LMP még mindig egy menekülőpárt, amit a pártvezetés nem észlel. Csak idő kérdése, mikor változik úgy a politikai klíma, hogy már nem kell menekülniük a szavazóknak. Tovább rontja a helyzetet, hogy továbbra sincs médiafelületük, s bár a fiataljai aktívnak látszanak, a közösségi oldalakon már passzívak. Emellett még országos hálózatot sem sikerült kialakítaniuk: míg az alulról szerveződő Jobbiknak ez nem volt nehéz, az LMP több mint hat évvel a megalakulása után is alig látható vidéken. Továbbá a zöldmozgalmi jellegből következően a párt egy nehézkes, a hazai viszonyok között nem hatékony vezetési módszert erőltet, ami láthatóan nem működik.

A társelnöki rendszer gyengíti Schiffer karakterét, pedig a legújabb közvélemény-kutatási adatok szerint Orbán Viktor után a zöldpárti politikus a második legnépszerűbb pártelnök Magyarországon. De mindezen előnyök és hátrányok birtokában is óriási lehetőségei vannak a pártnak: éppen a függetlensége teszi képessé arra, hogy szabadon nyúlhasson olyan tabutémákhoz, amelyet a Fidesz és a baloldali törmelék pártok tudatosan vagy kényelemből kerülnek. A dolgozói és kisbefektetői jogsegély – amit az LMP nyújt a választóknak – ugyan karaktert adhat a pártnak, de ez nem elegendő.

Alighanem meg kellene fontolniuk Puzsér Róbert tanácsát, aki egy évvel a parlamenti választások előtt azt javasolta a párt tagjainak, hogy „amikor majd nem fogtok megijedni, hogy jövőre talán nem juttok be a parlamentbe, amikor az egyetlen célotok a politizálással az lesz, hogy holnap is a tükörbe tudjatok nézni, akkor lesztek függetlenek – akkor más lesz a politika”. Az LMP számára a veszélyek éppen ebből fakadnak: a tabudöntögetésben elszívja előlük a levegőt a Jobbik, s bár a radikálisok és a zöldek között gyakorlatilag nincs átjárás, a párt potenciális szavazói azokból a bizonytalanokból kerülnek ki, akik valami egészen újat akarnak hallani.

Óriási hiba lenne, ha az LMP megspórolná magának a felemelkedéséhez nélkülözhetetlen gondolati áttörést. Mai jellege ahhoz talán elegendő lesz, hogy szükség esetén egy nagy párt vagy blokk koalíciós partnernek fogadja, aminek végkicsengése az elmúlt évtizedek alapján nem kétséges. Az örökös ellenzéki lét pedig kiábrándíthatja az amúgy is illékony szavazóbázist.

De eljött az idő, hogy „nagyot álmodjanak”: azt, amit megalakulásukkor titkon reméltek, hogy valamikor ők legyenek az MSZP helyére lépő új baloldali párt. A posztszocialista baloldal, illetve társutasainak szellemi leépülése most teret nyithat neki, hogy a többéves belső és külső harc árán megőrzött függetlenségével éljen, vagyis kitörjön a centrumpárti pozícióból, amely Magyarországon sosem bizonyult tartósnak. Ha az LMP valóban képes lesz gyökeresen újat mondani, azzal nemcsak önmaga erősödhetne meg, hanem az egész magyar politikai életet racionálisabbá és termékenyebbé tenné. Ezzel pedig egész Magyarországon más lehetne a politika.