Nem berzenkednék amiatt, hogy a házelnök kijelentette, unokákra vágyik, sok-sok kisgyerekre. Csak örülhetünk, ha olyannyira otthon érzi magát a nyilvánosságban, hogy ezt a legféltettebb kívánságát, amelyet a kandalló tüzénél melegedve kizárólag a kedves családjával kellett volna megosztania, elmondta nekünk is. Ha én konzervatív politikus lennék, akkor persze ez a kérdés nekem másképpen vetődne föl. Semmi esetre sem unokákat vizionálnék boldogságom csúcspontjául, már csak azért sem, mert a populáció tetemes része nem rokonom. S ez még akkor is ténykérdés, ha mostanában magas beosztású politikusok és közéleti notabilitások büszkék a rokonaikra, akár földárverésre is beküldik őket maguk helyett, vagy lakást, házat vesznek a nevükben, annyira bíznak lelkük jobbik felében vagy sarjaikban. Konzervatív politikusként arra biztatnám a nőket, hogy gyerekeket szüljenek, és ne unokát a nagypapának. Gyereket, aki önmagáé és Istené, és persze anyáé-apáé. És nem tartanám kínosnak, hogy így a nagypapa csak ötödik lenne a sorban. Sőt, ha udvarias, és előreengedi a nagymamát, akkor csak a hatodik.
A bajt éppen abban látnám, hogy a fiatal magyar nők és férfiak egy elég tekintélyes hányada emberi jogainak kiteljesítése ürügyén azt állítja, ő nem érett arra, hogy szülő legyen. A bulvárlapok szívesen helyet adnak mindenféle kiélt arcú, negyvenes évei közepén járó celeb nyilatkozatának, miszerint neki még érnie kell az apasághoz (legutóbb Mester Tamás tett ilyen épületes kijelentést). A magyar viszonyokra mi sem jellemzőbb, hogy ezt egy férfi nagypapakorban is mondhatja anélkül, hogy halálosan nevetségessé válna. Senki nem világosítja fel: te, haver, ha negyvenöt évesen nem vagy érett az apaságra, akkor felejtsd el az egészet, mert ez most már csak rosszabbodik. A nemzés még csak menni fog, de hogy fogsz hatvan felé a fiaddal versenyt futni a Margitszigeten?
A celebvilágban a nők negyvenen túl, a férfiak hatvan felé válnak anyává, apává, de ez korántsem követendő. A gyerekvállalás kitolódása az egyik legszerencsétlenebb tendencia a nyugati társadalmakban. A huszonéveseket, amikor azt hiszik, ráérnek családról gondolkozni majd a harmincas-negyvenes éveikben, komoly meglepetések érhetik másfél-két évtized múlva termékenység, teherbeesési valószínűség, párválasztási lehetőségeik beszűkülése és még számos más tekintetben. Viszont ha a magát éretlennek tartó korosztályban mégis bekövetkezne a gyermekáldás, ők aztán egyből megtalálják a nagyszülőket, és odasózzák nekik elvakult szemük feleslegesnek érzett fényét. Ők valóban unokát szülnek, és nem gyereket. Unokákat a nagyszülőknek. A szó szoros értelmében.
Ha én konzervatív politikus lennék, semmi esetre sem adnék tanácsot nőknek úgy, hogy egyéni élethelyzetüket nem ismerem. Nem az otthonmaradásukat forszíroznám, hanem számon tartanám, mire van igényük: arra-e, hogy félállásban tovább dolgozhassanak, vagy ha hazaviszik a munkát, amelyhez félórás megbeszélésre be kell menniük, akkor a munkahelyükön legyen egy szoba, ahol megetethetik a gyereküket. Nem gondolnám, hogy a parlamentben kell legyártani a női önmegvalósítás receptjeit. Rájuk bíznám a döntést, mire büszkébbek, a gyerekükre vagy a munkájukra. Sőt, igyekeznék ellesni tőlük, miért kiegyensúlyozottabbak, mint a túlfeszült férfiak. Rádöbbennék, hogy azért, mert váltogatják sikerforrásaikat: munkahelyi kudarcok után a gyerekeikben vigasztalódnak, ha pedig a gyerekük frusztrálja őket, megtalálják magukat a munkában. Mert férfiembert elbizonytalanító, kétkulacsos önmegvalósítók. Mind.
