Tízmillió a tízmillióért

Támogatásért gyereket szülni? Ha maradunk a rideg számoknál, ebben sajnos a kormánynak van igaza.

Lassan elülnek azok a hullámok, amelyeket Kövér László és Ákos szavai okoztak. Kidühönghették magukat a minden hölgyet konyhába és szülni küldő, a nemzethalált kizárólag a dolgozni (is) merő nők nyakába varró nemzeti macsók éppúgy, mint a negatív terhességi teszttel flangáló feministák, vagy a „tűnj el a szülőcsatornámból” típusú plakátmondatokat dühösen magasba emelők.

Találkoztam jóval árnyaltabb véleményekkel is a téma kapcsán, onnan kezdve, hogy a politikusok, zenészek efféle nyilatkozatai csak ártanak, egészen addig – az új, háromgyerekes családmodellt támogató kormányprogramra is hivatkozva –, hogy a munkahelyeken sokszor eleve kivételeznek a családosokkal, most meg még ki is stafírozzák őket az adófizetők zsebéből. Azt viszont kevesen vitatják, hogy valamit kell tenni a népességfogyás ellen.

Kövér László, bármilyen nyersen fogalmazott is, nem tett mást, mint megmutatta a nemzetgazdaság gépezetét az olajpiszkos, elkopott fogaskerekekkel. Azt mondta, több alkatrészt kell gyártanunk, és amit gyártunk, azt meg itthon kell tartanunk, különben végleg tönkremegy a masina. Alkatrészimport kizárva – tehette volna hozzá a migránsokra célozva. Akárhogy nézzük, ez a gondolatmenet nem éppen a keresztény humanizmust juttatja eszünkbe, de a fő baj az, hogy ezen álláspont szerint az egész felelősség a nők nyakába varrható. Holott ami a dolog emberi vetületét illeti, abban bizony vastagon benne vagyunk mi, férfiak is. Eleve jó pár évvel később kezd el igazán csörögni a biológiai vekkerünk, ráadásul minden leendő apa – érthető módon – szeretne ideális körülményeket biztosítani a gyerekeinek. Vagy csak retteg az életszínvonal-csökkenéstől és attól, hogy életében nem jut el többet síelni.

De a házelnök legalább őszinte volt. Ezzel szemben Angela Merkel meglehetősen visszatetsző módon a humanizmus álarca mögé rejtette azt a tényt, hogy a német gépezetnek még több, százezernyi új „alkatrészre” van szüksége, a német gyermekek felnevelésénél pedig olcsóbb szír és afgán fiatalokat átképezni és munkára fogni. Berlin gazdasági megfontolásokból visszaél a menekülők helyzetével, hiszen sem a BMW-t, sem a német államot nem érdekli, milyen vallási vagy kulturális hátterű dolgozók érkeznek, a lényeg, hogy olcsóbbak legyenek a hazaiaknál, pörögjön az üzlet, és nőjön a GDP. Mindezt az álnokságot ráadásul leöntik az önzetlen segítségnyújtás szirupos mázával, hogy aztán követendő példaként mutogassák Európa-szerte.

Ehhez képest még Kövér atyai zsarnokoskodása és Ákos kioktató modora is egyenesebbnek tűnik. Ugyanakkor nem lehet a nőket valamiféle monolit tömbként kezelni, és ekként fogalmazni meg velük szemben elvárásokat. Hiszen ott vannak az egyéni élethelyzetek: másfajta dilemmával küzd a nyelvészkarrier előtt álló diáklány, mint az a nő, aki a negyvenhez közeledik.

És akkor az érzelmi biztonságról még nem is beszéltünk, hiszen jogos elvárás a nők részéről, hogy szeretetet és odaadást kapjanak tőlünk – ezt viszont már végképp nem lehet kormányprogrammá emelni. Túl azon, hogy sokan Magyarországon is szívesen feláldoznák a szentséges Életszínvonal oltárán a családdal kapcsolatos terveiket, az érzelmi intelligencia és az empátia annyira hiánycikk lett, hogy – nem vicc – okosszőnyeg vigyáz a nagyszülőkre, applikációk „nevelik” a gyermekeket, és interaktív játékot gyártanak még a kutyáknak is, amely eldobja a labdát, ha visszahozzák. Egy ilyen világban tíz plusz tíz ropogós millió ígérete sajnos többet nyom a latban, mint bármilyen nemes érzelem, vagy közösség iránti szolidaritás. Így hát – ha maradunk a rideg számoknál – ebben sajnos a kormánynak van igaza.