Az utánpótlás-nevelésre alapított akadémia a profi futball forgatagában találta magát, és természetesen helyt akart állni. Bennmaradni, ami sikerült, majd tavaly nyáron az alapító már az élmezőnyről beszélt, hovatovább bajnoki aranyról álmodott, de ezzel minden összezavarodott. Elhalványodott az eredeti cél, a derék, futballozni tudó fiatalok nevelése keveredett az eredményesség érdekében szerződtetett, amúgy nevenincs külföldi légiósok bevetésével, és már nem lehetett tudni, miről is szól valójában a Puskás Akadémia.
És van még valami, ez a klubkultúra. Magyarországon már csak pislákol, de felmérhetetlenül fontos. A Vasas azért maradt benn, mert az utolsó fordulókban mellé állt az összes szurkolója. Azok a szurkolók, akiket 105 év „termelt ki”, de ott volt a meccseken Farkas János, Illovszky Rudolf, Várady Béla legendája, működött egy évszázados szellemiség, amelynek mozgósító ereje még a csapat légiósaira is hatott, akik tüsszenteni sem tudnak magyarul. Az utóbbi huszonöt évben hamvába holt több kísérlet a magyar futballban a mesterséges profizmusra – Stadler, Gázszer, BVSC –, ám ma már e próbálkozásokra is alig emlékszünk. A sport túlnyomó részben érzelemről szól, és érzelmekkel csak hagyományok vértezhetnek fel egy klubot. Amikor egy afrikai játékos betoppan például a Real Madrid stadionjába, hamar észbe kap, hogy ez többről szól, mint beton, műanyag és lóvé, ott Alfredo di Stéfano, Gento vagy éppen Puskás Ferenc szelleme járja át a falakat, és csak akkor lehet sikeres, ha ennek a szellemnek is megfelel. Zsoldos, de muszáj megfelelnie ennek a klubkultúrának, ha nem teszi, egy perc alatt kiközösítik, mert nem illik oda.
