Mára lecsillapodtak az indulatok, de a múlt hét végén még tort ültek. Kiesett a magyar futball élvonalából a Puskás Akadémia, és a közösségi oldalakat elárasztották a gúnyolódó mémek, a diadalittas kommentek, hihetnénk, ekkora, cunami méretű boldogságot legfeljebb a világbéke eljövetele okozhatna. Pedig mindössze annyi történt, hogy véget ért az NB I történetének egyik legérdektelenebb évada, ugyanakkor megdőlt minden összeesküvés-elmélet, nem történt külső beavatkozás, bunda, politikai ráhatás – nem maradt benn Orbán Viktor miniszterelnök csapata.
Ő maga tudatos kommunikációba menekült: a döntő mérkőzéseket tartalmazó utolsó forduló előtt interjút adott a klub honlapjának, amelyben elmondta, nincs baja az ellendrukkerekkel, mert aki nem rokonszenvezik vele a politikában, az nyilván pezsgőt bont, ha kudarc éri a futballban vagy bármi másban, ám ezzel együtt kell élni, a klubhoz tartozó szakembereknek és játékosoknak pedig jól kell kezelniük ezt a helyzetet. Hiába ment azonban az események elé, a kárörvendés áradatát nem tudta megfékezni, mert bár ebben a mondatban igaza volt, sajnos ez a történet sokkal többről szól.
Köztudott, hogy a ma már Puskás névre hallgató akadémiát Orbán Viktor 2005-ben alapította. Ellenzéki politikus volt, akkor még nem lehetett tudni, hogy sorrendben a második választási veresége előtt; nem parancsolt állami cégeknek, nem varázsolt egyetlen csettintéssel milliárdokat a politikától gazdasági haszonra számító vállalkozásokból, viszont meg tudott nyerni az ügynek több befolyásos és tehetős embert. Az ügynek filozófiája volt: mi nagyszerű embereket szeretnénk nevelni, akik történetesen jól tudnak futballozni is. Tiszta önazonosság, önmeghatározás, identitás, ahogy tetszik.
Aztán 2010-ben nyert a Fidesz, elindult a taótámogatások korszaka, vele a kormányzati cinizmus, amely szerint nem közpénz az, ha egy cég a társasági adója egy részét nem az állami költségvetésbe, hanem a futball – vagy a másik négy látványsportág, de főleg a futball – zsebébe utalja. Hogy, hogy nem, mára a Puskás Akadémia már 11 milliárdnál jár csak ebből a forrásból, kenterbe verve egész sportágakat, és a futottak még kategóriájába utasítva a többi labdarúgó-egyesületet. Lehet állítani, hogy ennek nincs köze az alapítóhoz, csak legyen, aki el is hiszi. Közben a csapat feljutott az élvonalba, és ez a konstelláció jelentős identitászavart okozott: a források a kelleténél nagyobb patakká duzzadtak, amely aztán folyónak hitte magát. Víz ez is, víz az is, mégsem ugyanaz.
Az utánpótlás-nevelésre alapított akadémia a profi futball forgatagában találta magát, és természetesen helyt akart állni. Bennmaradni, ami sikerült, majd tavaly nyáron az alapító már az élmezőnyről beszélt, hovatovább bajnoki aranyról álmodott, de ezzel minden összezavarodott. Elhalványodott az eredeti cél, a derék, futballozni tudó fiatalok nevelése keveredett az eredményesség érdekében szerződtetett, amúgy nevenincs külföldi légiósok bevetésével, és már nem lehetett tudni, miről is szól valójában a Puskás Akadémia.
És van még valami, ez a klubkultúra. Magyarországon már csak pislákol, de felmérhetetlenül fontos. A Vasas azért maradt benn, mert az utolsó fordulókban mellé állt az összes szurkolója. Azok a szurkolók, akiket 105 év „termelt ki”, de ott volt a meccseken Farkas János, Illovszky Rudolf, Várady Béla legendája, működött egy évszázados szellemiség, amelynek mozgósító ereje még a csapat légiósaira is hatott, akik tüsszenteni sem tudnak magyarul. Az utóbbi huszonöt évben hamvába holt több kísérlet a magyar futballban a mesterséges profizmusra – Stadler, Gázszer, BVSC –, ám ma már e próbálkozásokra is alig emlékszünk. A sport túlnyomó részben érzelemről szól, és érzelmekkel csak hagyományok vértezhetnek fel egy klubot. Amikor egy afrikai játékos betoppan például a Real Madrid stadionjába, hamar észbe kap, hogy ez többről szól, mint beton, műanyag és lóvé, ott Alfredo di Stéfano, Gento vagy éppen Puskás Ferenc szelleme járja át a falakat, és csak akkor lehet sikeres, ha ennek a szellemnek is megfelel. Zsoldos, de muszáj megfelelnie ennek a klubkultúrának, ha nem teszi, egy perc alatt kiközösítik, mert nem illik oda.
Egy önképzavaros klubban nincs ilyen meghatározó értékrend. A fiatal akadémista nem lehet biztos a helyzetében, hiszen nem lát maga előtt jövőt, a légiós pedig nem több egyszerű zsoldosnál, hiszen nincs mihez igazodnia. Mészáros Lőrinc, a tulajdonos, ha akarna, sem tudna előteremteni ilyen identitást, de vélhetően nem is akar. A Puskás Akadémiáról éppen nem tudhatjuk, miről szól, de most, hogy kiesett, kegyelmi állapotba került, mert újra meghatározhatja magát. Egész egyszerűen tartoznia kell vagy kellene valamihez és valahova.
És a történet máris többről szól, mint a sport vagy éppen a futball.
