Nagy felhajtás kísérte nemrég egy Uruguayban élő magyar dizájner legújabb munkáit. Mint honlapján írja, a Hungaro Philia sorozatot a művész, „Pista Contenta” honvágya és a magyar történelmi legendák iránti szeretete inspirálta. Valóban rengeteg az ötletes és vicces alkotás a háromdimenziós tervek között: Toldi Miklós GPS, amely világító petrencerúdjával mutatja az utat, Dózsa György sakk-készlet, ahol a – stílszerűen vörös – bábok kizárólag parasztokból állnak, vagy az egri nőket formázó zuhanyfejtartó. Aztán jönnek a meredekebbek: a Zách Felicián körömreszelő még hagyján, de előkerül a lefejezett Hunyadi Lászlót ábrázoló késélező vagy a hordó alakú Szent Gellért koktélshaker. Na meg van Szent Koronát mintázó kötött sapka és Szent Jobbot ábrázoló metrókapaszkodó is. Az ember kuncoghat a morbidabb ötleteken, vagy megvonhatja a vállát a szakrális tárgyakon úgymond honvágyból ironizáló művész elborultabb megoldásain – volt ez már rosszabb is. De a médiában felmagasztalt tárgyak egyike mégiscsak szemet szúrhat: a Trianon party mix tálkészlet. Nem, nem, soha nem keverednek össze a rágcsálnivalók! – így a szlogen.
A műalkotás láttán sok minden átfutott az agyamon. Talán bennem van a hiba, de nem tudok nevetni az ország huszadik századi történelmének legnagyobb tragédiáján, amely további katasztrófákhoz vezetett. Kelet-Európában szocializálódtam, ahol annyi az egymáson ejtett seb, hogy egyesek egész nap ezeket nyalogatják, másokat meg felejtésre biztatnak. Mintha a másik ember sebe csak afféle karcolás lenne, közösen kellene nevetni rajta, attól elmúlna. Pedig minden szenvedéstörténet egyedi. Az nem működik, hogy az én gyászom csakis áhítatot és pátoszt érdemel, a tied jobb esetben türelmetlen ujjdobolást, amíg kivárom siránkozásod végét, rosszabb esetben pedig gúnyterápiát, hogy kigyógyulj belőle végre, és ne kelljen hallgatnom, mert borzasztóan unom. Ez a gyász-kettősmérce szélsőséges mértéket is ölthet, mint például azoknál a fiataloknál, akik az Auschwitz-Birkenauhoz tartozó egykori slawiecicei koncentrációs táborba szöktek be, és rendeztek grillpartit a krematórium kemencéjében.
„Pista Contenta” számos alkotásában megfogalmazódik a kormány és a nacionalista pátosz kritikája, és ez rendjén is van. Van helye az iróniának akár nemzeti tragédiák témájában is: mondjuk a felnégyelt emberkét mintázó Koppány-sütőforma tényleg vicces. Csak hát az egykori vezér ötvenedik unokája sem él már, míg a holokausztnak vagy Trianonnak a mai napig sajgó sebei vannak az elpusztított vidéki zsidóság, a fél évre rá lemészárolt délvidéki magyarok vagy az öt generáció óta facsargatott határon túliak képében. A már beforrt vágások hegeit halványíthatja az irónia ecete, nyílt sebbe önteni viszont furcsa gyógymódnak tűnik – az áldozat felszisszenésén megdöbbenni meg legalábbis az empátia hiányát mutatja.
Nem gondolom, hogy az uruguayi művész Trianon party mix tálja szándékosan olyan ízléstelenül kegyeletsértő akart lenni, mint mondjuk a slawiecicei fiúk a maguk piknikjével. Lehet, hogy ez egy őszinte gesztus a posztmodern groteszk nyelvén. Az is elképzelhető, hogy a békediktátum következményei olyan távoliak az alkotó számára, hogy ő már csak a heget látja, és bele sem gondol, hogy másnak nap mint nap tépkedi fel a sebet a mindennapos megaláztatás. Pedig ha valamire szükség volna a sérelmek feldolgozásához, az az empátia. Főleg a közelmúlt eseményei kapcsán, amelyeknek következményei ma is velünk élnek, sokaknak mindennapi tapasztalatként. Hogy egy pofon mennyire fájt, azt pedig csak az tudja, aki elszenvedte – és ebből a szempontból lényegtelen, hogy zsidózás vagy bozgorozás kíséretében kapta.
