Olykor egészen hasonló ismérvei vannak a környezettudatosságnak és a szegénységnek. Az ember, ha például diák, és szoros gazdálkodást szab neki a szerény ösztöndíj vagy a diákmunkabér, hajlamos egészen zölden állni a dolgokhoz. Nincsen autója, így e téren szinte nulla az ökológiai lábnyoma: biciklivel, tömegközlekedéssel utazik, a stoppolással sem termel több kipufogógázt. Ha nem a szüleivel él, akkor ehhez hozzáadódik még a saját radikális rezsicsökkentése is: a könyvtárban is és a kocsmában is meleg van, és a világítás is ingyenes. Jóval kevesebb a feleslegesen megvett, majd kidobott élelmiszer is – ismertem olyan fiatalembert, aki napi két pizzás csigán és három hosszúlépésen élt főiskolás évei alatt. Egyszóval a kispénzű diák tudtán kívül is sokszor zöldebb a méregzöldeknél.
Valami hasonló tapasztalható sok harmadik világbeli országnál is. Az Afrika szarván található Eritrea vajmi kevés kipufogógázt bocsát ki, hiszen száz lakosra jut egy autó. És persze keveset szemetelnek azokban az országokban, ahol nemcsak pénzük nincs az embereknek, de áru sincs a boltokban, amit megvehetnének rajta.
Azonban ez nem lesz mindig így. A hallgató kinövi az iskolapadot, a szakmunkástanonc belenő az overallba, szerencsével vagy kitartással egyre jobb munkát talál, és néha egészen gyorsan egészen magasra jut. Neveltetés vagy magára szedett kultúra kérdése, hogy mit kezd aztán a hirtelen jött „gazdagsággal”: ismerek olyat, aki továbbra is bevásárlócédulával megy a boltba, visszaviszi az üres sörösüvegeket, és csak szükség esetén ül autóba. De tudok olyanról is, aki böhöm nagy benzinfaló járgányokat vesz, hamarosan megépül a saját kis kastélya, és eközben is minden téren igyekszik magát kárpótolni a szűk esztendőkért, mert végre telik rá.
Erős a gyanúm, hogy a hirtelen fejlődő országok sem tesznek majd másként – erre jó példa Kína, amely néhány évtized alatt vált az Egyesült Államok gazdasági vetélytársává, nem kevés szennyezés árán. A helyi felső középosztály pedig éppen kárpótolja magát, mert úgy érzi, megérdemli: nyugati autókkal, nagy házzal, fogyasztással. Peking pedig gőzerővel fektet be már Afrikában is, ahol igazi versenyfutás zajlik a beruházók között – így Ázsia után a fekete kontinens felemelkedése következhet.
Környezetvédők kongatják a vészharangot a bűnös Nyugat-, illetve annak bezöldülésével már csak a bűnös Kelet-Európa tevékenysége miatt. Arról viszont hiába kérdezzük a zöld tudatú véleményvezéreket, miért gondolják, hogy a frissen megerősödött országok majd önként beállnak a sorba. Mert győz majd a józan belátás, hogy nem lehet másként – hangzott mindig a felelet. Én pedig sosem értettem, miért hiszik, hogy egy újdonsült felső középosztály megérti majd, hogy nekik nem jár kétgenerációnyi amerikai álom. Hiszen abból csak a Nyugat polgárai részesülhettek, de már vége az aranykornak, el tetszettek késni: tessék visszaszállni az ötven éve tekert biciklire, és majd akkor autóba ülni, ha már nemcsak egy BMW terepjáróra futja, hanem akár egy környezetbarát Teslára.
Ne legyenek illúzióink: Afrikába kínai pénzzel és szaúdi olajjal éppen most érkezik meg az ipari forradalom; és ez semmiben sem lesz más, mint amilyen Európában és Amerikában volt, csak éppen százmilliók helyett milliárdok ássák majd bolygónk sírját. Sokan ünnepelték Portugáliát, amely napokig képes volt csak szélerőműveivel üzemelni. Itt a vége a környezet szennyezésének! – lelkendeztek. Én attól tartok: most kezdődik csak igazán.
