Birkatürelem vagy kergekór?

A világ kispolgárai egyesültek, szemben az erre egy évszázada forradalmian felszólított proletárokkal.

Az is, ez is. De melyik volna inkább jellemző ránk? Ha van az a bizonyos elhíresült türelem, akkor honnan, miből ered? Mitől türelmes a magyar? Mert így emlegetjük magunkat hagyományosan, amolyan félreértett önelítéléssel. Pedig legalább annyira legenda ez, mint ahogy az ellenkezője is az lehet. Talán mert a nagy társadalmi változások két évtizede óta nem jött létre valamilyen határozott civil mentalitás ’56 országában, a globalizációnak nevezett új gyarmatosítás kiszolgálóival szemben? Ezt kérdezi tőlünk a múló évek türelmetlensége.

Igazi válasz nincs, csak kételyek, hipotézisek vannak. Erre is – és az ellenkezőjére is. A végvári vitézek hagyományai 1956-ban a világ csodájára az égig jajdultak, de hasonlóan az égre kiáltott a Kádárt ünneplő 1957. május elseje is. Mintha csak Illyés Puszták népének felpofozott cselédei vonultak volna el újra a dísztribün előtt, nem véletlenül felidézve Rákosi Mátyás ávós éráját Akkor született meg talán a Kádár-kispolgár máig kísértő szellemisége.

Mert világviszonylatban a mindennapi történelemcsinálásban türelmüket vesztett népek sem mindig a civil ellenállás finomabb megoldásait művelik elsősorban. Molotov-koktélt gyártanak, sőt egyre észveszejtőbb gyilkos eszközök tárát hozzák létre. Pedig mindenképpen más kellene. Hiányzik a civil társadalom határozott magatartása, öntudata. Talán nem vagyunk eléggé civilizáltak? Társadalmi morál hiányában a csoportetika és az egyéni ethosz miért a káoszt hívja segítségül?

Nem mintha az ország lakossága kivételesen türelmes és pipogya, sőt rongyrázó, irigy, műveletlen volna. Máshol sem jobb a helyzet. Az európai népesség meghatározó rétege minden rezdülésében legalább annyira önző, mint minden kispolgár. A nép nyájba tömörülve általában gyáva és heroikus egyszersmind. Egyre inkább ez a kreáció határozza meg gyökeresen az országok arculatát, hangulatát. Ma a kispolgári magatartás legyőzhetetlen, meggyőzhetetlen. Ők a meghatározó, az örök kiegyező réteg – de ezt mindig mások rovására teszik. A világ kispolgárai egyesültek, szemben az erre egy évszázada forradalmian felszólított proletárokkal.

Mert a butaság is egyszerre türelmes, illetve türelmetlen. A kádári kísérlet, olybá vehetnők, mégsem volt teljesen eredménytelen. Megteremtette a szocialista nyomor honi luxuskivitelét. A munkásosztálynak becézett réteg eltanulta a lumpenektől az élősködést. És ez a magatartás alaposan megfertőzte az egész társadalmat. Az alkotó, teremtő magatartást alibizmussal helyettesítette, megszűnt a teljesítmény és a minőség becsülete. A munkahelyeken a lógás, a lopás, a fusizás lett a hierarchiateremtő szempont. Már nem a „jó szakember” volt a követendő példa, hanem a sztahanovistának álcázott csaló, majd a későbbiekben az ügyes (ügyeskedő) szakit követte volna a karrierre vágyók tömege. Az egyetemes értékek szinte minden szinten devalválódtak hálapénzzé, borravalóvá, munkahelyi pozícióvá. Szellemi, anyagi, erkölcsi téren egyaránt, és ez a jelenség máig beárnyékolja a posztkádári időszakot.

Kádárék érája alatt az iskolákban ideologikus tévtanokkal tömték a nebulók fejét. Az oktatásban rejlett az új nyájszellem megalapozása. A nemzeti műveltség és a világtörténelem helyett a dilettáns marxista–leninista műveltség, az osztályharc-história megszerkesztése volt a cél. A történelem nagy alakjainak zöme a kizsákmányolók elutasítandó csoportjába került, míg jelentéktelen és olykor bizony kétes alakokból, simlis politikai szélhámosokból haladó személyiségeket, osztály- és szabadságharcosokat kreáltak. És ehhez a „szocialista” értelmiség asszisztálni kényszerült. Miközben nagy íróink, gondolkodóink (például Márai, Hamvas, Bibó, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor) külső vagy belső emigrációba szorultak, kiestek a kötelező tananyagból, addig a mára elfelejtett fűzfapoéták és szóbűvészek díjakat halmoztak fel. A filozófiai irodalomban az egyeduralkodó eszme terrorja folytán még szélsőségesebb helyzet alakult ki. Még a Lukács György (1919 hírhedt tizedelő népbiztosa) vezette iskola renitenskedő tagjai (Szelényi, Heller) is emigrációba kényszerültek. A másként gondolkodás halvány árnyéka is kárhozatra ítéltetett, az agresszív „békeharc” hidegháborús értelmezése volt az egyetlen követendő irányzat.

Ez volt az ethosz sorvadásának időszaka, amikor szakadatlanul az eleve kétes szocialista erkölcs dicséretét hangoztatta az ország- és a pártvezetés, valamint a (cseléd)média. Az eredmény egy gyakran selejttermelő, összezavarodott szellemű társadalom. Áruink egy részét csak kelet felé tudtuk (nyomott áron) eladni, azokba az országokba, ahol nálunknál is hatásosabban lezajlott már „a minőség ellenforradalma”. Szellemi értékeink sem kellettek. Itthon sem. Önértékelésünk is alaposan megsínylette ezt az időszakot. Mert ki kellett egyezni Kádárral, mindenki nem emigrálhatott Akkor még nem is migrálhattak a fiatalok egyetemi végzettséggel mosogatni, takarítani a messziről boldogabbnak tűnő Nyugatra. Milyen fontos lenne ma a hűség a földhöz, a néphez – szemben az innen csillogónak, még egyéni kiszolgáltságukban is vonzónak látszó másodrendű társadalmi szereppel, sorssal, mindennapi élettel!

A Kádár-rendszer a közhely szerint fosztogatott, de osztogatott is. Megvásárolta a csöndes útitársakat. Szűkmarkúan ugyan, de ajándékozgatott is a maradékból. A tönkreadósított országra felvett hitelek morzsáiból nagyvonalúskodtak a fő elvtársak, és okvetlenül nem is kellett júdáspénznek érzékeltetni a megalázó alamizsnát. A kivételezettek, köztük a megvásárolható értelmiségiek stallumokat kaptak. Bár a zömük alig észrevehetően kötődött csupán a rendszerhez, mégis kötődött. Nem kellett színt vallaniuk sem, csak tiszteletben tartották a viszonylag puha csomagolású, rendíthetetlen terrort. A reform, a párton belüli menekülés árnyékában végül is elismerték a töredék szabadságot. A vezetők védett utódai külföldi egyetemeken értékesebb tudásra és liberális világfelfogásra tettek szert. Mert ugye ki tudja, mit hoz a holnap, merrefelé törünk majd ki végül a csődtömegből?

A „dolgozóknak” szintén alibimegoldásokkal kedveskedett atyáskodva a Kádár-rendszer. SZOT-üdülésre küldte őket a többnyire puritán, sőt spártai berendezésű üdülőkbe (olykor húgyszagú közös vécékkel). Autó helyett ott volt a Trabant. Tréningruhával helyettesített elegancia rikított a zömmel szocialista, „szinte külföldi” testvéri országokba tett utazásokon. Messziről fel lehetett ismerni a magyar turistákat egyenöltözetükről, akik örültek és büszkék lehettek. A büszkeség nem könnyű műfaj. Ha másra nem, a Pick szalámira esküdhettek, ami azért valóban jobb minőségű volt, mint a határon túli testvéri felvágottak. Miközben elcsodálkoztak azon, hogy Kassán, Kolozsvárott, Szabadkán nemcsak külföldiül, hanem magyarul is értenek, s bár egyre kevesebben, de mégis megszólalnak. Ez a fajta torz identitástudat azóta is továbböröklődött.

Olykor elgondolkodhatnánk, milyen is lett közben nyelvünk, a magyar nyelv. Miről árulkodik a megsokszorosodott magánrádió- és tévéadók torz beszédmodora, amelyben az üzenet tartalma együtt devalválódik a beszédstílussal? Van-e különbség reklám és hír között, vagy ez már valami más?

Efféle megválaszolhatatlan kérdésekre alapozza stratégiáját ma is a politikai simlisség. És a szavazók olykor elbódítva, olykor kissé ingerülten követik a politikusok közhelyeit. Jobbról balra, és vissza. A legnagyobb veszély abban van talán, hogy a demagógia maradandó nyomokat hagy a társadalomban, tapasztalhattuk ezt már történelmünk folyamán többször is. A téveszmék sajnos lassan kopnak, vészes vontatottsággal, és fullasztó nyomaik megmaradnak.

 A szerző író, publicista