Donald Trump és a brexit győzelme egyvalamit biztosan megmutatott: van egy nyelv, amely sorozatosan megbukott. Ez a nyelve annak a politikának, amely egyre inkább a valódi állítások hiányát akarja saját erkölcsi nagyságának folyamatos felemlegetésével elfedni. Ez a nyelve annak a politikának, amely saját morális felsőbbrendűségét akarja bizonyítani, de ezzel csak egyre jobban elidegeníti a szavazókat, és sorra bukja el a választásokat szerte a világban. Ez az a politikai nyelv, amelyben a növekedés, a szabadpiac és az önmegvalósítás illúziójával szorítják háttérbe az egyre fokozódó jövedelmi különbségek által okozott feszültséget. Ez az a politikai nyelv, amely morálisan jó és rossz emberekre bontja a világot, ahelyett hogy azokra bontaná, akik a politikai-gazdasági rendszer vesztesei és nyertesei. Ez a nyelv használhatatlan, mert az egyéni döntések szintjére hozza le azokat a rendszerszintű problémákat, amelyek kezelésére a politika – mint a közösségünk szabályairól szóló vita – létrejött. E nyelv használhatatlansága vezetett oda, hogy emberek millióinak problémái kimondatlanok maradtak. Rossz szavakkal nem lehet jót mondani.
Akik szerint az úgynevezett progresszív oldalnak most nincs más feladata, mint tovább dolgozni, és hatékonyabban eljuttatni ugyanazokat a szavakat az emberekhez, azok újra és újra veszíteni fognak. Akik szerint a munka-tőke viszonyban egyre lejjebb csúszóknak az az elsődleges problémájuk, hogy nem értették meg, amit nekik mondtak, mert nem elég képzettek, az ráadásul jogosan fog veszíteni. De az sem fog tudni hosszú távon győzni, aki nem rendszerszintű változtatásokat követel, hanem csak érzelmi szelepet biztosít a domináns nyelv által kizárt tömegeknek.
Egységes, mindenhol működő recept nem létezik. A politika itthon sem szólhat modellek és utópiák közti választásról, csakis az itt élő emberek problémáinak megoldásáról. Minden ország helyzete egyedi, éppen ezért a megoldás sem lehet standardizált. A politika célja csak az lehet, hogy a magyar emberek egyéni érdekeiből közös nemzeti érdeket faragjunk. A nemzet ugyanis olyan építmény, amelyben egy ország szükségszerű különbözőségei föloldhatók. A nemzet az, ami nem sok kisebbséget ragaszt össze, hanem többséget hoz létre. A nemzet tudja megteremteni a munka-tőke viszonyának egyetlen megoldását: a jóléti államot. Ezért mindenkinek, aki politizál, a nemzetért kell dolgoznia. Nincs nemzetek feletti utópia, nincs örökké tartó növekedés; aminek alapján viszont el tudunk indulni, az a népképviselet, a nemzetállam és a jóléti állam hármasa. Ezeket újra és újra meg kell teremteni, újra és újra meg kell védeni.
Trump győzelme és a brexit azt jelentette, hogy az a világ, amelyet 1990 után kitaláltak, az a politikai építmény, amelyet akkor a történelem végének véltek, összeomlott. Magyarországon is össze fog. Orbán Viktor a rendszerváltó generáció utolsó jelentős tagja, a magyar jóléti állam legnagyobb ellensége, valamint annak a vitának a beteljesítője, amely 1990-ben kezdődött. Amíg a magyarok újra és újra csak az 1990-es „elit” világának Orbán vezette vagy Orbán-ellenes verziói közül tudnak választani, addig az előbbi fog nyerni. S amíg ennek alternatíváját azok jelentik, akik magyarságukból következő kisebbrendűségi komplexusuk miatt agresszív nagyzási hóborttal és ezoterikus pogánysággal kevert ideológiában szenvednek, akik a békétlenséget, valamint a belső és külső szabadság elvesztését célozzák meg, addig nem fogunk tudni új korszakot nyitni.
Új korszakot csak akkor nyithatunk, ha nem arról fog szólni a magyar közbeszéd, hogy aki nem a mi szavainkat használja, az rossz ember, és aki nem velünk van, az rossz irányba tart a történelemben. Akik így gondolkodnak, azok végül ki fognak törlődni a történelemből.
A szerző geográfus, az LMP II. kerületi önkormányzati képviselője
