Az úttörő igazat mond és igazságosan cselekszik

Ha kulcsfontosságú a hatalomnak valami, akkor nem számítanak az elvek és a magasabb célok.

Megírta az újság, hogy a Budai Kerületi Bíróságon bejelentették: a magyar állam peren kívüli egyezséget köt Rácz Péterrel, az úttörőszövetség utolsó elnökével.

Tizenhét éve naiv szervezője voltam egy tízezres tagságú ifjúsági egyesületnek. Elhittem, saját magamnak is, hogy ha már mi a kutyánk kölykének az anyaállata van hatalmon, akkor nem lehet korlátja a kommunistákból lett üzletemberek elszámoltatásának. Az elszámoltatás kifejezést persze akkor nem is ismertük, egyszerűen úgy véltük, hogy az úttörőszövetség és a Kommunista Ifjúsági Szövetség vagyonának jobb helye is volna, mint hogy magánvagyonokká, egyebek közt timföld- és kozmetikai gyárakká transzformálódjék. Akkor még csak tíz évvel jártunk az úgynevezett rendszerváltás után, valós esélyt láttunk rá, hogy az irdatlan méretű vagyon jelentős része megkerülhet, nem válik köddé, így azok a bizonyos megalvadt struktúrák sem maradnak annyira gennyesen alvadtak. Igen, kedves olvasó, már feljebb is írtam: naivak voltunk.

A médiát számunkra addig elképzelhetetlen mértékben érdekelte a téma. Egyik alelnökünk megemlítette egy vidéki rendezvényen a terveinket. Tudniillik, hogy kezdeményezzük a KISZ-vagyon (közte Csillebérc) eltűnésének elszámoltatását, az eltüntetők felelősségre vonását – és máris reggeli tévéműsorok stúdióiban találtuk magunkat. A híradó is foglalkozott a témával. Aki a post-truth, a tények utáni világban is szeretne olyan luxuspassziónak hódolni, mint az úgynevezett utána-nézni-dolgoknak, még most is ezernyi cikket talál a témában egy egyszerű internetes kereséssel. Az akkori kormányhoz eszmeiségében közeli ifjúsági szervezetként végre volt egy témánk, ami igazságos és jó volt, illeszkedett a narratívánkba (akkor még ezt a szót sem ismertük), a sajtó is szerette, és ami a legfontosabb volt, mélységesen hittünk az igazságunkban.

Nem sokkal azután, hogy megjelentünk „a” témánkkal a médiában, bekéretett engem az Ifjúsági- és Sportminisztériumba Deutsch Tamás, aki sokak által lélegzet-visszafojtva várt sikeres államvizsgáját követően miniszterré emelkedett éppen. Arra kért bennünket, hogy osszuk meg a feladatokat. Nekik mint akkor (is) vezető kormánypártnak megvan a megfelelő jogi- és államapparátus-beli erejük, hogy valóban megtörténjék az elszámoltatás, így viszik a dolog jogi részét. Mi mint ifjúsági szervezet kezeljük a kérdés kommunikációs aspektusát.

A médiavisszhangnak hála sokan osztottak meg velünk információkat és dokumentumokat arról, hogyan folyt a kommunista ifjúsági szervezetek vagyonának lenyúlása. Azok átadását is vállalnunk kellett a deal keretében. Rettentően örültünk, hogy felkeltettük egy kormánytag figyelmét, és úgy véltük, a világnézetileg azonos platformon lévő kormánypártnál jó kezekben lesz az ügy, így belementünk a feladatmegosztásba. Mondanom sem kell, hogy az ügyünket alig pár nap alatt lenyúlták a médiában is. Nem mi jártuk már a tévéstúdiókat, hanem a miniszter úr, de ez csak mellékszál a sztoriban. Akkor úgy voltunk vele, hogy kár, hogy nem mi beszélhetünk a sajtóban a saját témánkról, de legalább valaki megleckézteti a komcsikat.

A perek, amelyeket a miniszter ígért, elkezdődtek, és a pompás magyar népszokás szerint nyúltak, mint a rétestészta. Ahányszor azóta – immár külső szemlélőként – olvastam a jogi felelősségre vonásról a nyilvánosságban, büszke lehettem magamra. Egy apró dologban én is adhattam annak az országnak valamit, amely a hazám, amely felnevelt és amely értelmiségit faragott belőlem. Kicsi dologban ugyan, de végre nem leszünk következmény nélküliek ezen a 93 ezer négyzetkilométeren.

Most, tizenhét évvel később azt látom, hogy az állam – ugyanazzal a vezető kormánypárttal az ország élén, mint 17 évvel ezelőtt – kiegyezik a korábban még helyretenni tervezett komcsikkal. Egyszerűen kiszáll a Csillebérc-perből – és fizet. Hogy mihez akarnak kezdeni a megszerzett ingatlannal, az mellékes. A lényeg, hogy akkor, ha kulcsfontosságú a hatalomnak bármilyen okból valami – legyen az egy egykori úttörőtábor, mint jelen esetben –, akkor nem számítanak sem az elvek, sem a magasabb célok, sem semmi. Ha „kell”, akkor az ördöggel is kiegyezünk.

A jogról mint szempontról már rég lemondott mindenki, így nem nevettetem ki magam azzal, hogy megemlítem. Végső soron ugyanolyan csalódás lehetne ez is – ha még számítanának ebben a hazában az ilyen dolgok –, mint az elmaradt rendszerváltás és az ugyancsak elmaradt számonkérés. Ugyanúgy egy illúzió foszlott szerteszét. Mint tudjuk, a polgári Magyarország természete szerint politikai termék volt. Úgy tűnik, az volt az antikommunizmus is.

A szerző filmes szakember, közíró