A médiavisszhangnak hála sokan osztottak meg velünk információkat és dokumentumokat arról, hogyan folyt a kommunista ifjúsági szervezetek vagyonának lenyúlása. Azok átadását is vállalnunk kellett a deal keretében. Rettentően örültünk, hogy felkeltettük egy kormánytag figyelmét, és úgy véltük, a világnézetileg azonos platformon lévő kormánypártnál jó kezekben lesz az ügy, így belementünk a feladatmegosztásba. Mondanom sem kell, hogy az ügyünket alig pár nap alatt lenyúlták a médiában is. Nem mi jártuk már a tévéstúdiókat, hanem a miniszter úr, de ez csak mellékszál a sztoriban. Akkor úgy voltunk vele, hogy kár, hogy nem mi beszélhetünk a sajtóban a saját témánkról, de legalább valaki megleckézteti a komcsikat.
A perek, amelyeket a miniszter ígért, elkezdődtek, és a pompás magyar népszokás szerint nyúltak, mint a rétestészta. Ahányszor azóta – immár külső szemlélőként – olvastam a jogi felelősségre vonásról a nyilvánosságban, büszke lehettem magamra. Egy apró dologban én is adhattam annak az országnak valamit, amely a hazám, amely felnevelt és amely értelmiségit faragott belőlem. Kicsi dologban ugyan, de végre nem leszünk következmény nélküliek ezen a 93 ezer négyzetkilométeren.
Most, tizenhét évvel később azt látom, hogy az állam – ugyanazzal a vezető kormánypárttal az ország élén, mint 17 évvel ezelőtt – kiegyezik a korábban még helyretenni tervezett komcsikkal. Egyszerűen kiszáll a Csillebérc-perből – és fizet. Hogy mihez akarnak kezdeni a megszerzett ingatlannal, az mellékes. A lényeg, hogy akkor, ha kulcsfontosságú a hatalomnak bármilyen okból valami – legyen az egy egykori úttörőtábor, mint jelen esetben –, akkor nem számítanak sem az elvek, sem a magasabb célok, sem semmi. Ha „kell”, akkor az ördöggel is kiegyezünk.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!