Így hízelegjünk a liberálisoknak

Hitelesen senki sem kritizálhatja a kormányt. Ha liberális, azért, ha nem, akkor meg azért.

Lassan 6351 napja nem tudjuk, mi a véleménye Ürge-Vorsatz Diánának Kaya Ibrahimról, és azóta is elmúlt 4680, hogy mélyen hallgat az Orbán-bányák ügyében. Bár két hónapja kiállt a CEU mellett, korábban, amikor Hadházy Ákos nyilvánosságra hozta felvételeit a szekszárdi dohánymutyiról, cinkos némaságba burkolózott. Nem vitás: míg a jeles klímakutató nem számol el azzal, hogyan viszonyul a Magyar polip 3. tartalmához, nem tekinthetjük őszintének felháborodását.

Egyértelmű, hogy Ürge-Vorsatz Diána, a Soros-egyetem oszlopos tagja most is csak a liberális holdudvarnak próbál tetszeni. Jól mutatja ezt az is, hogy legutóbb bírálta Donald Trump visszalépését a párizsi klímaegyezménytől. A kutatót valójában a nemzetközi Soros-civilek vezetik félre. Ha már itt tartunk, miért nem ítéli el Zagyva György Gyula fenyegetőzését? Talán egyetért vele?

Mindezek után nem értjük, miért nem hangoztatják még többen a kritikájukat azok közül, akik aggódva figyelik közéletünk alakulását. Ugyan mitől tartanak? Hogy onnantól politikai szekértáborok sokasága esik neki magánéletüknek, szakmai munkásságuknak, és darabokra cincálják minden megszólalásukat? Hogy az Origo kihozza, hogy hat éve még egy indexes cikket lájkoltak, tehát most sem jobboldaliként bírálnak? Hogy a Pesti Srácok idézőjelezve nevezi őket is „jobboldali értelmiséginek”, ahogy tette Sólyom Lászlóval is? Hogy a trollhadak az ő nevükkel helyettesítik be a „hol volt Sólyom László, amikor” mantrát?

„Nem kell felmenni erre a pályára” – ezzel indokolta a Heti Válasz múlt heti interjújában Megadja Gábor, hogy miért érkeznek a 888 és vidéke felől penetráns minősítések a jobboldali kritikára. Az eszmetörténész szerint „sokakat irritál, hogy vannak jobboldali értelmiségiek, akik szeretnek hízelegni a liberálisoknak. Akiknek tetszik, ha liberális elitkörökben is elfogadottak, szalonképesek.” Ez maradt az utolsó lehetséges kontra azok szavaira, akik nekünk nem tetsző módon bírálják a kormányt. Ha már ellőttük, hogy valójában liberálisok, sértettek, vagy hogy húsz éve liberálisok és sértettek voltak, még mindig ott van, hogy tetszeni, hízelegni, kényelmes helyzetbe kerülni akarnak. Nyilván kényelmes volt a klímakutatónak is, hogy egy szép szakmai pálya csúcsán kommentelők fröcsögését olvashatta. Vagy a kilépett kereszténydemokrata Lukácsi Katalinnak, akit korábban senki nem támadott, most viszont felváltva hallgathatja az összes szekértábor militánsainak hörgését.

Erre érkezik rendre a machiavelliánus politikai machinátorok érve: a politika harc, akinek ez nem tetszik, nem kell beleállnia. Ez a politikai logika, az ott dolgozók politikai munkát vállaltak, min csodálkoznak akkor? – ez volt G. Fodor Gábor reakciója a Népszabadság bezárásakor is. Hogy amikor a Facebook kis időre letiltja a 888-at, vagy a Momentum bemegy az Origóba, máris sajtószabadság elleni támadást kiáltanak? Hogy amikor a jobboldali Molnár Attila Károlyt betámadják egy ízléstelen komment miatt, ugyanők már nem osztják, hogy „a politika harc”, és az illető tudományos munkásságával érvelnek? Lehet, hogy mégsem hisznek annyira abban, hogy a politika valóságában minden megengedhető?

Legutóbb a kormánykritikus tudósok-elemzők könyve, a Hegymenet kavart vihart. A kormánymédiában olvashattuk is, hogy Mellár Tamás, Csaba László és Sólyom László sértett emberek, és különben is, miért most álltak elő a kritikájukkal. Hogy ugyanezt mondják évek óta: nem érdekes. A lényeg, hogy hitelesen senki sem kritizálhatja a kormányt. Ha liberális, azért, ha nem, akkor meg azért. A kormánygépezet ledarál, az élet megy tovább. Másnap legfeljebb Bayer Zsolt ad egy őszintén sóhajtozó interjút arról, hogy a rendszerváltáskor ők meg akartak haladni minden megosztottságot, és egyszerre fért el a polcukon Tina Turner meg Csoóri Sándor.