Orbán és a maszkmesterek

A fideszesek, elődeiket lefőzve, kreatív ötletek, trükkök ezreivel teszik lényegében ugyanazt.

A közérdek a hatalom szájában mindig önkényes célkitűzést jelent, amely önmagában egyaránt lehet áldás, ötlet, erőszak vagy átok. Ezt az egykori Bibó-kollégisták szellemi keltetőjének névadója, azaz Bibó István írta 1947-ben a magyar közigazgatásról, az önkormányzatiságról. Hazánkban 2017-ben még nem látjuk pontosan, hova vezet az a 2010 óta tartó folyamat, amely „áldást” jelenthet ugyan a kormányklientúrának, de az oly sokat hivatkozott embereknek kevésbé.

A magyar közigazgatás és az önkormányzatiság sajnos kiváló terepe a korrupt politikusoknak. A hét éve tartó második Orbán-korszak, a polgári jelzőt már csak lepelként használó kormány jellegzetes fideszes figurái valójában azt szűrték le az előző nyolc év balliberális ámokfutásából, hogy nem a gazemberséggel volt baj, hanem a kivitelezéssel.

A romlott, erőszakot is alkalmazó, totálisan megbukott Gyurcsányék trükkök százaival, de átlátszóan, amatőr módon próbálták eltakarni arcukat. Orbánék profi maszkmestereket alkalmaznak, és elődeiket lefőzve, kreatív ötletek és trükkök ezreivel teszik lényegében ugyanazt. Még azt is megengedhetik maguknak, hogy maszkjukra olykor az eredeti arcukat festik. A jelenlegi miniszterelnök sokak szívébe lopta be magát, amikor másfél évtizede a Fidesz krédójává tette: „Hiszünk a szeretet és az összefogás erejében.” Ma már a napnál is világosabbá vált, hogy ők maguk sem hisznek ebben, mégsem kényszerülnek az ötlettelen és színvonaltalan ellenzék és gyöngécske támogatóik ellen erőszakosan fellépni.

A szocik és egykori szabad demokrata barátaik leginkább az állami vagy önkormányzati ingatlanvagyont, a köztulajdont magánosították, játszották át haveroknak, oligarcháknak. A mai kormánypártok begyűjtőemberei viszont a közpénzt alakítják át magánvagyonná. Hét éve nem erről volt szó, hanem arról, hogy minden másképp lesz. Nem lett másképp, csak máshogyan.

A hatalom most játszik. Játszik az emberekkel, játszik az önkormányzatokkal, játszik Budapesttel. Itt nem a most zajló játékokra, a vizes világbajnokságra gondolok, bár a kormány százmilliárdnál is jóval többe kerülő szívügye, a közpénz-átalakítás tipikus példája szerves része a történetnek. Aki kritizálja – ellenség vagy simán Soros-bérenc. Lehet, hogy a megszokott szurkolói mondókából valamelyik habonyi vagy mészárosi lapban, majd azt követően a teljes állami médiumbirodalomban már holnap csasztuska lesz: „Ki nem ugrál, hazát árul, hej, hej!”

A kormány az elmúlt hetekben Soros-plakátokon játszott Ki nevet a végén?-t. Melyben egy-egy hatos dobásnál csak az jelent nagyobb élvezetet, ha a másik bábuját kiütjük. Hatalomtechnikai szempontból még gyorsabb és hatékonyabb az abesszin makaó, amire Tarlós István főpolgármester is hivatkozni szokott. Egyszerű: a kezdő nekitámad a másiknak: Mondj egy számot! Erre amaz benyögi: 25. A támadó válaszol: 26, én nyertem! Kovács Zoltán, a Miniszterelnökség államtitkára múlt szombaton így kábította a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Államtudományi és Közigazgatási Kar szakirányú továbbképzési szakán végzetteket: „A polgári kormány tartalmában és minőségében megreformálta a közigazgatási rendszert, az államigazgatásban és a kormányzati működésben az ügyfélközpontúság és a közcélok szolgálata valósul meg.” Hofi Géza a hetvenes években erre azt mondta volna: valósul meg a jó édes ! – majd a kezében lévő ereszcsatorna a sarokban landol.

Akinek hivatalos intéznivalója van, ma is rettegve megy a kormányhivatalba: elegendő lesz-e a lefoglalt időpont napjára kivett szabadság? Az unott ügyintézőket sok helyen felváltották a kedvesebb arcok, de a bürokrácia nem csökkent. Hiába ígérgette Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter, aki a bürokraták kirúgásában látta a megoldást, miközben leépítették az önkormányzatokat. Elvették az oktatást, az egészségügyet, a hulladékgazdálkodást, viszik a közlekedési és a közműcégeket. A települések zömét már saját dolgozóik fizetésemelése is csődbe vinné, nem csoda, hogy a hivatalnokok sztrájkolnak. A hatalomnak ez nem számít, a falut, a vidéket zsebre vágták, jórészt a modern városoknak nevezett megyeszékhelyeket is. Ám a lázadozó Budapest közigazgatását fenekestül felforgatnák, ha a Fidesz 2018-ban ismét kétharmaddal győzne. Már ma sincs szükségük Tarlós Istvánra, ám a kerületekre sem, csak a központi akarat végrehajtóira.

Bibó István a zsákutcába szorult, beteg közigazgatás jellemző tüneteit így foglalta össze: „A kulcspozíciók eldugása, a hatáskörök harácsolása, a tisztviselők személyes függőségének az elmélyítése, a személyes ügyek központosítása, az ügyintézés végletes elönkényesítése és végül a központi hatalomnak saját omnipotenciájába való belefulladása.” Minderre, ahogy hetven éve, úgy ma sincs szükségünk.