A szelíd erőszakról

Nem hiszem, hogy a Jobbik belső köreiben késhegyig menő elméleti viták dúlnának a demokrácia és a liberalizmus viszonyáról.

A Magyar Nemzet publicisztikai rovatának tanult szerzői (Paár Ádám, augusztus 15.; Farkas Attila Márton, augusztus 18.) rávetették magukat a Jobbik javaslatára, hogy márpedig akinek nincs meg a nyolc osztálya, annak ne legyen választójoga sem. (Ezt tették hosszú, tömött sorokban mások is a médiában, másutt.) Eközben azonban elsikkadtak a nem lényegtelen tény felett, hogy a párt a kritikák hatására (ui. a legidősebb korosztályok esetén ennyi nem is volt kötelező) úgy korrigált: javaslata csak az 1990. január 1-jén és azután, vagyis a rendszerváltást követően születettekre vonatkozna. Vagyis a 28 évesnél fiatalabbakra. A javaslat minden oldalról heves tiltakozást váltott ki, a tiltakozók tiltakozásukkal vélték tanújelét adni annak, hogy jó liberálisként a jogegyenlőség, jó demokrataként pedig a népfelség hívei, s itt éppen ezek korlátozásáról lenne szó. A rasszizmus is előkelő helyen szerepeltetett vádpont volt, közismert tény ugyanis, hogy a cigányok erősen felülreprezentáltak a nyolc osztállyal nem bírók körében. Vagyis a Jobbik célja úgymond a cigány szavazók számának csökkentése.

A lap szerzői nem érték be ennyivel. Paár Ádám szerint a Jobbik „érzékeny témára tapintott rá, amely szorosan összefügg egy korjelenséggel, a liberális demokrácia két fő komponensének, a demokráciának és a liberalizmusnak egymástól való távolodásával, sőt küzdelmével”, e vízbe dobott kő keltette hullámok jelentősége nem lebecsülhető, „hiszen a világban is jelentős viták zajlanak a demokrácia jövőjéről”. Mindennek ellenére azt tanácsolta a Jobbik politikusainak, hogy jobban tennék, ha a jelenre koncentrálnának – értsd: javaslatukat nem erőltetnék. Farkas Attila Márton azt írta, a fiatal középosztálybeliek felé tett gesztusról van szó. Tapasztalata szerint „a jobboldaliak mellett számos liberális, konzervatív liberális, liberális konzervatív, neokonzervatív liberális, neoliberális, libertárius, egykori SZDSZ-szavazó, LMP-szavazó, Momentummal szimpatizáló városi vállalkozó és értelmiségi is híve a cenzusos rendszernek”.

Magam nem hiszem, hogy a Jobbik belső köreiben késhegyig menő elméleti viták dúlnának a demokrácia és a liberalizmus viszonyáról és ennek jövőbeli alakulásáról. S nem hiszem azt sem, hogy a Jobbik választási boszorkánykonyhájában kifőzött, a lázadó középosztályt megcélzó szimbolikus üzenetről van szó. Az üzenet pedig: „Elegünk volt, nem kérünk belőletek, sötét prolik és erőszakos nyuggerek, akik ostobaságotokkal ezt a szemét politikai elitet fenntartjátok az örökkévalóságig, és meghatározzátok ennek a jobb sorsra érdemes országnak a sorsát.”

Lehetséges, hogy a tanult szerzők túlkombinálnak, s valójában egyszerű és evidens dologról van szó?

Az általános iskola nyolc osztályának elvégzése nélkül szinte esély sincs a munkapiacra való belépésre (azzal se túl sok), de ez legalább (legalábbis elméletileg) mégiscsak a biztos írni-olvasni tudást jelzi, ami mindennek alapfeltétele. Ennek megszerzése elé a rendszerváltás után (és tulajdonképpen a kádári szocializmusban is) aligha tornyosult olyan komoly objektív akadály, amely azt cigánynak és nem cigánynak lehetetlenné tette volna. A „körülmények hatalma” persze az a széles hát, mely sokat elbír, de gyakran másról van szó.

Az Élet és Irodalom című hetilap, amelyet lenácizni erős túlzás volna, meginterjúvolta Ravasz Ábel szlovák romaügyi biztost (augusztus 4.), aki elmondta, a szlovákiai cigányok alig öt százalékát kitevő oláh cigányok „viszonylag jó anyagi körülményeket tudnak biztosítani maguknak, nagyon sok közöttük a kereskedő”. Ám „mindenki másnál hierarchikusabb és zártabb közösségekben élnek”, „afféle önszegregátumot alkotnak”, s jellemzi őket a hagyományos viselet, a korai házasság és az „iskolarendszer semmibevétele”. Annak a tanárnak a helyébe nem szívesen lenne – mondja az interjúvolt –, „akinek felső tagozatos oláh cigány osztályt kell tanítania”. E gyerekek helyzete az integráció szempontjából – pedig ennek objektív, anyagi akadálya nincs – a legreménytelenebb, mondja. Talán még meg sem született az a cigány és nem cigány „jogvédő” és „esélyegyenlőség-szakértő”, akinek intellektuális és erkölcsi bátorsága lenne erre a jelenségre magyarázatot adni.

Nem arról az egyszerű és evidens dologról van szó, hogy a nyolc általánost nem befejezőket arra ösztönözzék, hogy azt befejezve szavazati jogot szerezzenek, s egyáltalán nem mellékesen javítsák munkapiacra lépési esélyeiket? Ha a költségvetésbe ennek támogatására bekerülne egy sor tekintélyes összeggel, akkor ez egy antirasszista, sőt cigánybarát javaslat lenne. Van benne erőszak? Van. De talán méltánylandó. Az etológus Csányi Vilmos professzort, akit lenácizni szintén erős túlzás volna, a hajléktalanok kapcsán mondta, de itt is érvényesnek gondolom: „Szükségük volna szelíd erőszakra, hogy visszatérjenek a normákhoz, mindannyiunk normájához.”

A szerző közgazdász