Általános, egyenlő és titkos választójog – ez a fundamentuma annak a politikai rendszernek, amelyben élünk, s amely keretet biztosít a nyugati típusú, a pártok és jelöltek szabad versengésére épülő demokráciának szerte a világon. Ennek megkérdőjelezése, a választójog gyakorlására jogosultak körének szűkítése tabu. A Jobbik nemrégiben bedobott korlátozó javaslata – a nyolc általánossal nem rendelkező, illetve írni-olvasni nem tudó magyarok nem járulhatnának az urnák elé – már csak ezért sem támogatható.
Nyilvánvaló, hogy a középre húzódás nehéz. A kormányzati ambícióhoz nélkülözhetetlen műveletét végrehajtó párt maga is tudja, hogy elképzelése megvalósítására nincs esély. Egyfajta tesztelésnek szánhatták, s úgy sejtem, a felvetett korlátozásnak nagyobb a társadalmi támogatottsága, mint ahogy azt sokan gondolják. Nemcsak holmi elitista, értelmiségi nyafogás, hanem a demokráciáról folytatott eszmetörténeti viták állandó eleme, hogy a népképviseleti rendszerekben olyanok is döntési helyzetbe kerülnek, akik nem rendelkeznek a felelős állásfoglaláshoz szükséges ismeretekkel, készségekkel. 2002-ben, az első Orbán-kormány bukásakor fideszes körökben divat volt méltatlankodni azon, hogy miként befolyásolhatta az ország sorsának alakulását megannyi tájékozatlan, megtévesztett honfitársunk szavazata. A Jobbik javaslatára össztüzet zúdító Fidesz amúgy a papírformát hozva megnyerte az álszentség aktuális versenyszámát: ő is nekiindult már tabut dönteni a lényegében hasonló célú választási regisztrációról, illetve a gyermekek utáni pluszszavazatokról szóló ötleteivel; utóbbi az egyenlő szavazat elvét sértette. De hogy megismételjem a mostani felvetéssel kapcsolatos véleményemet: a létező problémára bizonyosan nem nyújt megoldást a pusztán a végzettséget figyelembe vevő cenzus. Hallottam én már égbekiáltó ostobaságot diplomás, magasan kvalifikált ember szájából, és igenis létezik az a bizonyos sokat emlegetett józan paraszti ész, az ép ítélőképesség megléte nem iskolai papírhoz kötött.
Amit a Jobbik javaslata az irányt kissé elvétve valójában célba vett, az a magyar parlamentáris hagyomány dicstelen eleme, a választást beszennyező, a törvényeket rendre leleményesen kijátszó visszaélések sorozata. Vagyis a szavazatvásárlás. A választási korrupció. Bár tetten érni a bűnösöket csak a legritkább esetben sikerül, mindenki tudja, hogy a veszély valós, a jelenség ma is létezik, legfeljebb a mértékéről lehet vitázni. És elsősorban a legszegényebb, legkiszolgáltatottabb, jellemző módon kevéssé iskolázott polgártársaink voksáról van szó. Akik egyébként hajlamosak távol tartani magukat a politikától, jelentős részükben nincs hajlandóság a szavazásra sem. Éppen ezért a politika a kampányon kívüli időszakban általában tudomást sem vesz erről a rétegről. Felemelni, helyesebben: a felemelkedéshez hozzásegíteni őket nehézkes és költséges folyamat, ráadásul a befektetés rövid távú politikai haszna felettébb bizonytalan. Olcsóbb és célravezetőbbnek látszik hát négyévente valamilyen trükkel kicsalni e körből minél több szavazatot. Azt hiszem, sokan ismerünk efféle történeteket.
A tömegdemokrácia tökéletlensége nem mai felfedezés, a káros jelenségek ellen fel lehet és fel is kell lépni. A hosszú küzdelemben kiharcolt általános választójog visszametszése viszont bizonyosan nem jó irány. Az LMP máshol keres kitörési pontot: a választásra jogosultság korhatárának 16 évre csökkentésével éppen nem jogkorlátozó, hanem kiterjesztő javaslatot tett, ami szimpátiát és támogatást érdemel. A múlt század elején Tisza István nagyon is józan megfontolásból óvott a szavazati jog gyors és radikális kiterjesztésétől, mondván, csak a műveltség gyarapodása révén válhat a nép védetté a demagógiával szemben. Az akkori vitát a történelem lezárta, ám a politikai osztály felelőssége nem illant el: tájékozott, a manipulációs gépezeteknek ellenállni képes, felelős döntést hozó választói közösséget megfelelő oktatási rendszer, széles kör számára hozzáférhető kulturális javak és sokszínű, kiegyensúlyozott nyilvánosság formálhatnak. És itt bizony van mit számon kérni a mostani kormányon.
A felháborodáson, a tehetetlenség hangsúlyozásán és megvalósíthatatlan ötletek felvetésén túl az ellenzéknek lenne lehetősége az értelmes cselekvésre is. Például gondoskodhatna arról, hogy minden szavazókörben legyenek megbízható emberei. Gyakorolhatna folyamatos nyomást a kormányra a külföldön dolgozó magyarok joggyakorlása előtti akadály lebontása érdekében, s rábírhatná őket a szavazásra. Kellő erő híján pedig felesleges a valóban durván aránytalan és kizárólag a Fidesz–KDNP által megszavazott választási rendszer teljes megváltoztatását a zászlóra tűzni. Elég lenne végre alkalmazkodni hozzá.
