Az egyik legismertebb bibliai példabeszéd a tékozló fiú története; ebben két fiú közül a fiatalabbik kikéri apjától az örökség rá eső részét, amit aztán rövid idő alatt elpazarol. Később belátja, hogy rosszul cselekedett, és hibáját önmagának, majd családjának (valódi közösségének) is megvallja. Minden bizonnyal életre szóló leckét kapott, és, tanulván a történtekből, később már gondosan bánik saját és családja vagyonával. A történet két évezrede szolgáltat példát a keresztény kultúrkörben élőknek arra, hogy a pazarlás, az önzés felelőtlenség, eredménye kiszolgáltatottság, nélkülözés, és akár katasztrófa lehet. Ugyanakkor biztat és reményt is ad, hogy fel tudjuk ismerni a rossz cselekvési irányt. Erős elhatározással és akarattal vissza tudunk térni az erkölcsi jó, az erény útjára. A kisebbik fiú bármelyikünk lehetne. Ezért is aktuális minden korban a bibliai tanítás.
Korunkban a példázat fenntarthatóságra vonatkozó tanulságai is döbbenetesen időszerűek. Hiszen jórészt a tékozlás, a mértéktelenség és a kényelmesség miatt jutottunk a fenntarthatatlanság állapotába. Az elmúlt évszázadokban, különösen az utolsó néhány évtizedben a tudományos-technikai fejlődés adta hatékony eszközeinkkel és intézményeinkkel már nem csak a saját örökségünket tékozolhatjuk el. A közös források, életfenntartó rendszerek is geológiai időskálán mérhető időre károsodhatnak, vagy véglegesen eltűnhetnek, kipusztulhatnak. Néhány ember, a világ nagyhatalmainak vezető politikusai és a felfoghatatlan vagyonnal rendelkező hipergazdagok óriási befolyással vannak a bolygónk sorsára. Mi, a többi földlakó pedig nézzük, amit elénk tálalnak.
Egyre többet hallunk és olvasunk arról, hogy globális problémáink (például a klímaváltozás) meghatározó módon erkölcsi jellegűek. Vagyis értékeink (vagy azok háttérbe szorítása) által vezérelt döntéseink és cselekedeteink alapjában befolyásolják a kisebb és egyre gyakrabban nagyobb méretű bonyolult folyamatok irányát, mértékét, hatásait. Ugyanakkor hosszú ideje széleskörű vitatéma a tudomány és az erkölcs viszonya, a „mit szabad és mit nem” kérdése. Hogyan lehetséges, hogy egy világszerte ismert, „feltartóztathatatlanul közeledő katasztrófa elhárítása érdekében gyakorlatilag semmi sem történik?” – kérdezte néhány éve, Morális klímaváltozás című cikkében Lányi András. Az elmúlt évtizedekben folyamatosan érkeztek figyelmeztető jelzések az ember környezeti hatásainak növekedéséről. A XX. század közepén Einstein véleménye már az volt, hogy „a mostani felgyorsult időkben egy kikerülhetetlen vagy-vagy előtt áll az emberiség: vagy morálisan átalakul, vagy végérvényesen megsemmisül. Vagy megújul az érzelmi világunk, vagy elpusztul az élet.” Neumann János 1955-ben arról írt a Túlélhetjük-e a technológiát? című értekezésében, hogy „a korlátokat már elértük, vagy erősen közelítjük”. A tudósok mellett a művészek is megszólaltak. Az ENSZ 1992-ben Rio de Janeiróban rendezett Környezet és fejlődés világkonferenciájának évében megjelent dalában Roger Waters (ex Pink Floyd) arról énekel, hogy „a színház falai már inognak, de az operett folytatódik”, és hogy „Láttuk a közelgő tragédia árnyát / Mégis csináltuk, amit mondtak / Eladtunk haszonnal, és vettünk rögtön / Ez volt a legnagyobb show eddig a Földön / De aztán egyszerre vége lett / Ez a faj a végső pusztulásba kényelegte magát.”
Növekedésünk határainak a különböző döntéshozói szinteken folyamatosan tudatában lehettünk volna, a legnagyobb probléma mégis a tudatlanság és érdektelenség. Az aktuális stratégiát pedig mindig a gazdasági és politikai érdekek, valamint a „technológiai optimizmus” határozza meg. Miközben az ökológiai komplexitásról és az élő rendszerek korlátairól kevély önhittséggel tudomást sem veszünk. Pedig önmagában a technológiai fejlődés nem oldja, nem oldhatja meg a fenntarthatóság problémáit. A soha nem látott mértékű egyenlőtlenség (bizonyos számítások szerint a világ nyolc leggazdagabb emberének vagyona megegyezik az emberiség szegényebb felének javaival!) a társadalmi fenntarthatatlanságot és a migrációt hevíti egyre jobban. Az Afrikai Fejlesztési Bank adatai szerint az 1980–2009 közötti három évtizedben Afrika, a legszegényebb kontinens természeti erőforrásait 1,4 trillió dollár értékben vitték ki a gazdagabb régiókba, ami messze meghaladta a beérkező pénzügyi eszközöket, és ez az aránytalanság az elmúlt évek átlagában több mint hatszoros volt! Korunk egyik legnagyobb fizikusa, Stephen Hawking a környezetszennyezés mellett a kapzsiságot tartja a mindannyiunkra leselkedő legnagyobb veszélynek. Életmódunk és fogyasztásunk sokak szenvedését okozza, egyre jobban érzékelhető módon. De vajon érdekel-e bennünket az árcédulákat lesve, hogy áruinkat kik és milyen körülmények között, milyen környezeti hatással (károkozással) állították elő? Figyelünk-e más (teljesebb, jobb) mutatókra a GDP-n kívül a gazdaságban és a politikában? Akarjuk-e tudni, hogy mi, személyesen, milyen hatással vagyunk a helyi és a földi rendszerekre, miközben hulladéktermelésünk egyre gyorsuló ütemben növekszik, a világóceánokban hamarosan több lesz az (akár tőlünk is származható) műanyag, mint a hal, és évente kidobott elektronikai hulladékainkkal a szegény afrikai és ázsiai országok lakóit és környezetüket szennyezzük?
Komplex érzékelési problémát is jelent a fenntarthatóság, különböző tér- és időbeli dimenziókban. Ellentétben a tékozló fiúval, itt már nem (csak) a saját bőrünkön érzékeljük a veszélyeket és rossz(abb)ra fordult helyzetünket, hanem nemzedékeken átívelő, „történelmi” felelősségünk van. A koppenhágai klímaváltozási csúcstalálkozó kezdetekor, 2009-ben a világ 56 jelentős nemzetközi napilapja 20 nyelven jelent meg Tizennégy nap, ami alapján a történelem majd megítéli a mi nemzedékünket című vezércikkel. A történelmi felelősség eddig mégis inkább „intergenerációs tétlenséget” eredményezett. Egyfajta „A bolygó kapitánya” szemlélettel (majd egy univerzális szuperhős megment minket) nézünk a jövőbe. Néhány napja Steven Chu stanfordi fizikaprofesszor a Nobel-díjasok lindaui nemzetközi találkozóján a fiatal tudósokhoz írt levelében így fogalmazott: „A klímaváltozás egyik legborzasztóbb paradoxona, hogy az ártatlanokat (a legszegényebbeket és a még meg sem születetteket) érinti legsúlyosabban. Úgy gondoljuk, hogy miért kéne a tudósok bizonytalan jóslatai miatt föláldozni a kényelmünket olyan emberekért, akiket nem is ismerünk?”
Az élővilágot felelőtlenül, az emberiség történelmében soha nem látott mértékben pusztítjuk. Sok más faj mellett orangutánt, elefántot, orrszarvút és tigrist is csak képen mutathatunk majd unokáinknak. Ugyanakkor megdöbbentő módon az ember nélküli élet, megváltozva ugyan, de folytatódik azokon a helyeken, amelyeket radioaktív szennyezésünkkel számunkra élhetetlenné tettünk (Csernobil és a Bikini-atoll). Nem becsüljük eléggé, túlzott mértékben kihasználjuk a természeti javakat, pedig nincs ingyenebéd. Ma „mindennek tudjuk az árát, de semminek nem ismerjük a (valódi) értékét” – ahogy Oscar Wilde írta, még a XIX. század végén. Jól tükrözi ezt a mostanában széles körben elterjedt „öko(szisztéma)szolgáltatások” kifejezés. A természet pedig szolgáltat, és viseli az emberi hatásokat – ameddig bírja. De az egyre nagyobb létszámú emberiség egyre globálisabb hatásai egyre jobban meghaladják a földi kapacitásokat. Ráadásul, míg az „ökoszolgáltatások” profitját egyre nagyobb mértékben privatizálják, a beavatkozások és a fogyasztás káros következményeit szocializálják, a társadalomra terhelik.
Csak erkölcs- és tudásalapú társadalmakban lehetséges a fenntarthatóság megvalósítása, a szellemi és az érzelmi-etikai intelligencia folyamatos fejlesztésével. A közösségi értékeknek ugyanis erős érzelmi megalapozottságú meggyőződésen kell alapulniuk, melyek stabil hierarchikus értékrendszert, egy állandó viszonyítási alapot alkotnak az érett személyiségben. Nem a törvényi szabályozások tudják korlátozni a mértéktelenséget és kapzsiságot, hanem a biztos közösségi értékeken és erős kötődéseken alapuló közösségek. Az erkölcsi törvények szerint működő, erős közösségek inspirálnak, támogatják a növekedést és kibontakozást, és védelmi célokkal, észszerűen és előrelátóan korlátoznak is. Ahogy az egykori falutörvények tették. Szabad, bátor, önálló döntéshozatalhoz hit, erőfeszítés, kitartó önnevelés és elkötelezett akarat kell. A hosszú távon fenntartható életmódra vezető helyes fogyasztói döntésekre és cselekedetekre a történelmi tanulságok és jó példák ismeretében, bátor és önzetlen személyes felelősségvállalással juthatunk el. Tegyünk meg minden tőlünk telhetőt élhetőbb és igazságosabb világunkért! Legyünk a fenntarthatóság napi bajnokai!
A szerző humánökológus, a Pannon Egyetem oktatója
