A mafla arcú, robusztus férfialak idegenkedve, de elszántan tartja markában a milói Vénusz makettjét, míg főkötős asszonya vaskos kötetet ajánl figyelmébe. Kerényi Jenő Szocialista kultúra című életnagyságú szobra a Magyar Nemzeti Galériában látható Keretek között – A hatvanas évek művészete Magyarországon című tárlat egyik kulcsműve. A tűnődő páron kíváncsiság és tétovázás egyszerre lesz úrrá a szépség közelében. Mit nekik tört karú antik márvány, erős váll az ő istenük! – gondolhatja, aki végigjárja a pompás tárlatot.
A szocializmust elvégre konzerveken hizlalt bicepszek és tartósított ígéretek építették. A készülés, a gyarapodás talán a hatvanas évek legfontosabb metaforája és hazugsága. És bár az évtized elején álltak még az alacsonyra ácsolt bitófák, a foghíjtelkeken emelet épült emeletre, az égbe törő jégszekrényösszkomfort pedig lehűtötte lassan a forradalmi hevületet. A gőzölgő gulyás fölött jóleshetett belegondolni: a határ a (vörös) csillagos ég.
Az üzenet tehát nem volt túl bonyolult, és az említett kiállítás látni engedi azt is, milyen változatos tónusban, hányféle csatornán juttatták el a honpolgárokhoz, mennyire mesterien hajtogatták megállás nélkül, apró változtatásokkal mindenhonnan ugyanazt. A hősies és soha meg nem álló építkezés eredményeihez idomult a belsőépítészetnek az orosz absztrakt hagyományokat háziasító, mai szemmel meglehetősen megmosolyogtató formakultúrája is. Nem volt már szükség Szabad Nép-félórákra, a frissen a panelokba költözőknek a bumfordi műbőr bútorok, a Fürge ujjakban közölt horgolási minták és a kacsintós pénztárcák egyaránt azt sugallták: dőlj hátra, élvezd az életet! A leszámolásoknak, lám, vége. Kevesebben lettünk, igaz, és bár továbbra is szemmel tartunk, figyeld a híreket te is, tájékozódj! Íme, a szobádban böhöm nagy televízió vibrál, a mi kutyánk kölyke pedig már az űrben ugat. (Ott is pusztul el, de mi akkor sem lassítunk!)
Még egy szál, a kiállításon túlról. A békemozgalom és az űrverseny eszement paradoxonát a Kádár-kori játszóterek esztétikuma is visszatükrözte. Ilyen-olyan sérüléseket mindenki szerzett ezeken a rideg fémből és korhadt fából összetákolt, rakétákat, tengeralattjárókat, kibelezett űrbázist mímelő mászókákon, amelyek fakó festésükkel bágyadtan lakták be a porózus díszkaviccsal és a marxizmus félreérthetetlen kritikáját megfogalmazó kutyagumikkal otthonos parkokat. A homokozóba piszkító ebek azzal szembesítették a kölyköket, hogy az építkezést provokátorok aknamunkája nehezíti olykor. Minden mindennel összefügg. A hidegháború szimbolikája már óvodáskorban felsejlett.
De elkalandoztam. Arról akartam írni még, hogy a Kádár-kor iránt érzett minden ellenszenvem ellenére el kell ismerni: bujkál abban valami ördögi báj, hogy a mindent behálózó, alattomos, cinizmussal is alaposan átitatott agresszív politikai üzenetkézbesítés valamennyire legalább választékos volt akkoriban. Hogy nemcsak az újság, de a köztéri szobor meg a filmplakát, nemcsak a híradó, de a váró falán a csempe, sőt a közértben a kávédaráló is mondta, csak mondta. Mára mindebből mintha csak a cinizmus maradt volna. Fölhangosított hangszórókból kiabált egyenmondatok, amelyeket visszhangzó felületek másolnak végtelenül. Egysíkúbb, szürkébb a propaganda.
A XXI. században se szükség, se idő nincs keretekkel piszmogni. Felesleges Vénusz-makettel bíbelődni, kiüresedtek a formák. Nem is bajlódik ezzel manapság a politikai kommunikációért (vagy bármilyen kommunikációért) felelős agytröszt. Az 1968 és 2018 között eltelt ötven évben hatványra emelték a hatékonyságot. A toldozott-foldozott utópia virtuális szellemharccá alakult. Szemünk előtt zajlik az utolsó utáni elképzelt összecsapás. Sosem voltunk ennyire unalmasan megvezetve még. Ez pedig nem sok jót ígér.
