Erőszaknál kevesebb, rossz szexnél több

Aziz Ansari esete rámutatott, hogy a beleegyezés nem egyenlő az önrendelkezés feladásával, és vissza is vonható.

A Me too kampányt azon az alapon próbálták meg méltatlanul hitelteleníteni többen, hogy összecsúsznak benne az erőszak különböző súlyosságú formái. Most, amikor az erőszak spektrumán kívül eső jelenségek is előtérbe kerültek, véleményem változatlan: az adekvát válasz nem a mozgalom bagatellizálása, hanem a definíciók tisztázása, a jelenségek szétszálazása. Ne dőljünk be a visszacsapásnak továbbra sem: az, hogy valami nem erőszak vagy zaklatás, még nem jelenti azt, hogy nincs vele probléma. Azt sem, hogy nincs köze a nemek közti egyenlőtlenségekhez.

Szürkezónás jelenségek alatt olyan szexuális viszonyokat vagy aktusokat értünk, amelyek során nem az egyik fél agressziója, hanem a hiányos-félresiklott kommunikáció, illetve a nemiszerep-szocializáció következményei miatt nem valósul meg a kölcsönösség és az egyenrangúság. Ezek az esetek nem tekinthetők erőszaknak vagy zaklatásnak, mert az érintett nőt a férfi – általában ez a felállás – nem korlátozza, nem félemlíti meg, nem akadályozza a távozását, a nő állása sem függ a férfitól, és noha rossz érzésekkel, de „papíron” beleegyezik az aktusba. Nem gondolom, hogy ezek a történetek „lejáratják a Me too mozgalmat”. A maguk helyén fontos róluk beszélni, azért is, mert ha tisztázzuk, mi a gond velük, az elősegítheti a kapcsolatok minőségének javulását.

Korábban is egyre-másra jelentek meg cikkek a Me too örvén az „udvariassági szexről”, az olyan aktusról, amibe a nők nem azért mennek bele, mert vágynak rá és élvezik, hanem mert kevésbé konfliktusosnak találják a nemet mondáshoz képest. Azt hiszik, hogy ha már randiztak, illetve az adott pontig eljutottak a férfival, akkor „nem illik” visszatáncolni. (Tévedés: meztelenül, széttett lábbal is joga van bárkinek meggondolnia magát, nemet mondani, vagy akár aktus közben kérni, hogy a másik hagyja abba. A partnernek pedig, bármilyen kellemetlen is ez felajzott állapotában, kötelessége ezt tudomásul véve leállni. Ha nem teszi, onnantól erőszakot követ el.)

A következő mérföldkő a The New Yorkerben megjelent, Catperson című, irodalmi értékkel aligha bíró, ám cselekményében számos nő tapasztalataival egybecsengő, így nagy sikert arató novella volt. A közelmúltban hasonló, csak éppen nem fiktív esetre derült fény Aziz Ansari humorista főszereplésével. Mindkét sztoriban adott egy alig húsz éves lány, aki megismerkedik egy nála jóval idősebb, ám semmivel sem érettebb férfival. SMS-ek után sor kerül az első randevúra, amely sietősen szexbe torkollik. Közben a nő kezéből kicsúszik az irányítás – és utólag a történteket groteszknek, illetve egyenesen traumatizálónak látja.

Sokan az alkalmi kapcsolatok divatját hibáztatják. „Miért mentek első randin ágyba, és mit vártak, miért is figyelne oda a férfi egy vadidegen, egyéjszakás partnerre?” Csakhogy a kölcsönösségnek, a tiszteletnek és az odafigyelésnek nem a kapcsolat jellegétől vagy időtartamától kell függnie – ha valakivel csak egyéjszakás ismeretséget kötünk, attól még ő is emberi lény –, és a gyakorlatban sem attól függ, hiszen a felsoroltak számos tartós kapcsolatban és házasságban is hiánycikkek. Másrészt ez a kontrollvesztés túlságosan gyakran megjelenik fiatal lányok első szexuális tapasztalataiban: a szexnek nem aktív résztvevői, csak úgy megtörténik velük. Ez a sztereotípia a nyelvhasználatunkban is tükröződik: a férfi mint alany csinál valamit a nővel mint tárggyal. A Catperson férfi főszereplője és Ansari egyaránt rácsodálkozik, hogy a pornófilmekre jellemző stílust és tempót női partnereik nem élvezik. Hiszen elhitték, hogy férfiasságuk fokmérője az állandó tettrekészség, és azt is, hogy jár nekik az aktus. Netán azt is képzelik, hogy partnerük ki fogja őket nevetni, ha nem kerül rá sor feltétlenül az adott alkalommal – holott egy elhalasztott aktus jobb, mint egy rossz aktus. A nők, legalábbis egyértelmű verbális formában, nem jeleznek vissza, egyebek közt mert magukat hibáztatják, ha nem jó nekik, ami történik. (És mert korán megtanulják leértékelni saját érzéseik jelentőségét.)

„Ansarinak egy hibája van, az, hogy nem gondolatolvasó” – kelnek a komikus védelmére rajongói. A helyzet nem ilyen egyszerű. A beleegyezés – aki nem hiszi, olvasgassa a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület (NANE) Kérsz teát? című oldalát – nem egyenlő az önrendelkezés feladásával: a beleegyezés folyamatos, és bármikor visszavonható. Ha egy nő fölmegy egy férfi lakására, az nem jelenti, hogy a férfi onnantól azt és úgy csinál vele, amit és ahogy akar. Dicséretes, hogy Ansari legalább a biztonságra gondolt, de amikor a partner nem fogadta kirobbanó lelkesedéssel és a bugyija elhajításával, hogy az első csók után néhány perccel már óvszert keresgél, nem igazán vette a lapot. A nőket szocializációjuk nem tanítja meg arra, hogyan lehetnek egyenesek és kellően határozottak. Mit tanulnak a párkapcsolatokról? Hogy „sejtelmesnek” kell lenniük, mert az izgató, és ha őszinték, az kiábrándító.

Csakhogy amikor szexről van szó, a nonverbális jelek is igen beszédesek tudnak lenni. Hogyan reagál a partner egy adott gesztusra? Közelebb húzódik? Aktívan jelzi, hogy élvezi a történteket? Úgy helyezkedik, hogy jobban hozzá lehessen férni? Megválik egy útban levő ruhadarabjától? Viszonozza a gesztust? Ezek arra utaló jelek, hogy megfelelő irányba mennek a dolgok, a partner jelen van, aktív és lelkes. De ha hátrébb húzódik? Feszült? Lefagy? Nem viszonozza az érintéseket, nem csinál semmit, nem közeledik semmilyen formában, esetleg csak a felszólításnak engedelmeskedik gépiesen? Kifejezéstelen az arca? Ilyenkor a partner nincs jelen, tehát le kell állni. A tapasztalatlanság és a pornón szocializálódás nem kifogás mindenre, mert a partner reakcióiban ezeket az egyértelmű különbségeket csak az nem veszi észre, aki nem akarja. Ugyanilyen bonyolult a különbség a Me too mozgalomtól szintén nagyon féltett flörtölés és az agresszív nyomulás között: mutat a másik fél valamilyen formában fogadókészséget? Hogy egyszerűbb a nyilvánvalót zárójelbe tenni a saját kényelem és az önző kielégülés kedvéért? Ennyiben hibás Anseri, és ennyiben beszélhetünk többről, mint „rossz randiról”, aminek kimeneteléről adott esetben egyik fél sem tehet.

A patriarchátus azt tanítja a nőknek, hogy tartózkodniuk kell az egyenes közlésektől. Aztán ha jó kislányok, és tényleg tartózkodnak ettől, azt mondja nekik, mindaz, ami ennek a következménye – olyan történik velük, amit nem élveznek vagy nem akarnak –, az ő hibájuk: miért nem szóltak? Úgy gondolom, ez az, ami hiányzik az ügy eddigi elemzéseiből; többségük csak addig jut el, hogy a nők ne fogadják el a férfiak döntéseit, hiszen joguk van nemet mondani. Ez igaz, de beszélni kell arról is, hogy mi gátolja őket e joguk gyakorlásában, és mi a férfiak szerepe a változásban. Aziz Ansari valóban nem Weinstein-féle erőszaktevő – ám kevésbé rossznak lenni egy Weinsteinnél elég sovány teljesítmény. Jobban teszik a szövetségesi babérokra törő férfiak, ha a „feminista” öndefinícióval való menőzés helyett igyekeznek a gyakorlatban odafigyelni a nőkre, és életük minden pillanatában következetesnek lenni. Elvégre ahogy a feminizmus egyik alaptétele így szól: „Ami személyes, az politikai”.