Erőszaknál kevesebb, rossz szexnél több

Aziz Ansari esete rámutatott, hogy a beleegyezés nem egyenlő az önrendelkezés feladásával, és vissza is vonható.

Sokan az alkalmi kapcsolatok divatját hibáztatják. „Miért mentek első randin ágyba, és mit vártak, miért is figyelne oda a férfi egy vadidegen, egyéjszakás partnerre?” Csakhogy a kölcsönösségnek, a tiszteletnek és az odafigyelésnek nem a kapcsolat jellegétől vagy időtartamától kell függnie – ha valakivel csak egyéjszakás ismeretséget kötünk, attól még ő is emberi lény –, és a gyakorlatban sem attól függ, hiszen a felsoroltak számos tartós kapcsolatban és házasságban is hiánycikkek. Másrészt ez a kontrollvesztés túlságosan gyakran megjelenik fiatal lányok első szexuális tapasztalataiban: a szexnek nem aktív résztvevői, csak úgy megtörténik velük. Ez a sztereotípia a nyelvhasználatunkban is tükröződik: a férfi mint alany csinál valamit a nővel mint tárggyal. A Catperson férfi főszereplője és Ansari egyaránt rácsodálkozik, hogy a pornófilmekre jellemző stílust és tempót női partnereik nem élvezik. Hiszen elhitték, hogy férfiasságuk fokmérője az állandó tettrekészség, és azt is, hogy jár nekik az aktus. Netán azt is képzelik, hogy partnerük ki fogja őket nevetni, ha nem kerül rá sor feltétlenül az adott alkalommal – holott egy elhalasztott aktus jobb, mint egy rossz aktus. A nők, legalábbis egyértelmű verbális formában, nem jeleznek vissza, egyebek közt mert magukat hibáztatják, ha nem jó nekik, ami történik. (És mert korán megtanulják leértékelni saját érzéseik jelentőségét.)

„Ansarinak egy hibája van, az, hogy nem gondolatolvasó” – kelnek a komikus védelmére rajongói. A helyzet nem ilyen egyszerű. A beleegyezés – aki nem hiszi, olvasgassa a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület (NANE) Kérsz teát? című oldalát – nem egyenlő az önrendelkezés feladásával: a beleegyezés folyamatos, és bármikor visszavonható. Ha egy nő fölmegy egy férfi lakására, az nem jelenti, hogy a férfi onnantól azt és úgy csinál vele, amit és ahogy akar. Dicséretes, hogy Ansari legalább a biztonságra gondolt, de amikor a partner nem fogadta kirobbanó lelkesedéssel és a bugyija elhajításával, hogy az első csók után néhány perccel már óvszert keresgél, nem igazán vette a lapot. A nőket szocializációjuk nem tanítja meg arra, hogyan lehetnek egyenesek és kellően határozottak. Mit tanulnak a párkapcsolatokról? Hogy „sejtelmesnek” kell lenniük, mert az izgató, és ha őszinték, az kiábrándító.

Csakhogy amikor szexről van szó, a nonverbális jelek is igen beszédesek tudnak lenni. Hogyan reagál a partner egy adott gesztusra? Közelebb húzódik? Aktívan jelzi, hogy élvezi a történteket? Úgy helyezkedik, hogy jobban hozzá lehessen férni? Megválik egy útban levő ruhadarabjától? Viszonozza a gesztust? Ezek arra utaló jelek, hogy megfelelő irányba mennek a dolgok, a partner jelen van, aktív és lelkes. De ha hátrébb húzódik? Feszült? Lefagy? Nem viszonozza az érintéseket, nem csinál semmit, nem közeledik semmilyen formában, esetleg csak a felszólításnak engedelmeskedik gépiesen? Kifejezéstelen az arca? Ilyenkor a partner nincs jelen, tehát le kell állni. A tapasztalatlanság és a pornón szocializálódás nem kifogás mindenre, mert a partner reakcióiban ezeket az egyértelmű különbségeket csak az nem veszi észre, aki nem akarja. Ugyanilyen bonyolult a különbség a Me too mozgalomtól szintén nagyon féltett flörtölés és az agresszív nyomulás között: mutat a másik fél valamilyen formában fogadókészséget? Hogy egyszerűbb a nyilvánvalót zárójelbe tenni a saját kényelem és az önző kielégülés kedvéért? Ennyiben hibás Anseri, és ennyiben beszélhetünk többről, mint „rossz randiról”, aminek kimeneteléről adott esetben egyik fél sem tehet.

A patriarchátus azt tanítja a nőknek, hogy tartózkodniuk kell az egyenes közlésektől. Aztán ha jó kislányok, és tényleg tartózkodnak ettől, azt mondja nekik, mindaz, ami ennek a következménye – olyan történik velük, amit nem élveznek vagy nem akarnak –, az ő hibájuk: miért nem szóltak? Úgy gondolom, ez az, ami hiányzik az ügy eddigi elemzéseiből; többségük csak addig jut el, hogy a nők ne fogadják el a férfiak döntéseit, hiszen joguk van nemet mondani. Ez igaz, de beszélni kell arról is, hogy mi gátolja őket e joguk gyakorlásában, és mi a férfiak szerepe a változásban. Aziz Ansari valóban nem Weinstein-féle erőszaktevő – ám kevésbé rossznak lenni egy Weinsteinnél elég sovány teljesítmény. Jobban teszik a szövetségesi babérokra törő férfiak, ha a „feminista” öndefinícióval való menőzés helyett igyekeznek a gyakorlatban odafigyelni a nőkre, és életük minden pillanatában következetesnek lenni. Elvégre ahogy a feminizmus egyik alaptétele így szól: „Ami személyes, az politikai”.