Örök szerelem

Éppolyan váratlanul, ahogyan eltaszított bennünket, újra itt áll előttünk a mi szerelmünk. Már nem ugyanaz, aki volt, s mi sem vagyunk ugyanazok.

dav

Volt nekem egy szerelmem. Még a kétezres évek elején ismertem meg, s egyből tudtam, ő az igazi. Plátói szerelem volt, az én titkos kedvesem oly távolinak és elérhetetlennek tűnt, hogy azt gondoltam, hamarabb jutok el a csillagokba, mint őhozzá. Így aztán messziről követtem, de tudtam mindent róla, ismertem minden rezdülését. S azt is tudtam, ha egyszer a maga közelébe engedne, ha hagyná, hogy megismerjen, talán megkedvelne, megszeretne, s élnénk együtt boldogan, míg meg nem halunk.

Aztán egyszer – csoda történt vagy a Jóisten akarta így? – véletlenül egymás közelébe keveredtünk. S az én szerelmem óvatosan, lépésről lépésre, de egyre közelebb engedett magához. S egy idő után már úgy éreztem, megkedvelt, belém szeretett, lehet, nem azzal a feltétlen lángolással, ahogyan én őt szerettem, de pont annyira, hogy azt gondoljam: ez már örökre így marad, mi mindig megmaradunk egymásnak. Hét gyönyörű évet töltöttünk együtt, reggeltől estig, estétől reggelig vele keltem, vele feküdtem, kitöltötte életem majd minden pillanatát. S bármi is történt aztán, egyetlen percet sem bánok, amit az életemből rá áldoztam.

Aztán váratlanul és kényszerűségből távol kerültünk egymástól. Nem nagyon távol, de éppen eléggé ahhoz, hogy fájjon a hiánya, s éppen eléggé közel maradtunk az újrakezdés reményéhez. De egy napon hirtelen minden megváltozott.

Kiderült, hogy talán nem is szeretett soha, hogy akinek megismertem, az talán örökre eltűnt. Láttam, összeállt mindenféle alakokkal, mindegy volt neki, csak ne én, ne mi legyünk. Mert persze mondanom sem kell, nem csak én voltam szerelmes belé, sokan epekedtek utána. Rá se lehetett ismerni, iszonyodva néztem, mivé lett az én gyönyörűségem, hová tűnt az a drága arca, a gyönyörű szemei… Új kapcsolatai mindenfélét mondtak rólunk, régi szerelmeiről, s ő kacagva, könnyedén hitte, s tántorgott egyik ágyból a másikba.

Az én szerelmemet úgy hívták ugyanis: Magyar Nemzet. Akkoriban szinte már teljesen lemondtunk róla, de hát a szerelem olyan, mint a sötét anyag. Örök időkig létezni fog, fogalmunk sincs róla, hol rejtőzik világegyetemünkben, de itt van körülöttünk, tehetetlenek vagyunk vele szemben, s ha nem látjuk, nem akarjuk, akkor is hat mindenre, ami csak létezik.

És most éppolyan váratlanul, ahogyan eltaszított bennünket, újra itt áll előttünk a mi szerelmünk. Már nem ugyanaz, aki volt, s mi sem vagyunk ugyanazok. Az évek – mik „sorsunk összetörték” – mindkettőnkön meglátszanak, talán okosabbak, óvatosabbak, gyanakvóbbak lettünk, s kicsit megöregedtünk. A Magyar Nemzet szerelmesei, újságírók, szerkesztők, olvasók. De újra itt állunk, egymásba kapaszkodva. A sokévnyi tapasztalásunkon kívül egyelőre semmi másunk sincs, csak a remény, hogy most jobban sikerül. Mi hiszünk az örök szerelemben és az újrakezdés csodájában.

Hajrá, Magyar Nemzet!