A lelkek földi gondnoka

Csoóri Sándorról napfényes délelőtt jut eszembe először. Napfényes délelőttön lépdelünk könnyű léptekkel egy pesti utcán.

Napfényes délelőttön diskurálunk az ő Keleti Károly utcai garzonjában, s az északi oldalt záró ablaksoron át a szemközti háztetőn megpihenő madarakon, erkélyre vagy ablakhoz lépő lakókon jártatjuk külső tekintetünket, miközben a bennünk cikázó gondolatokra, látomásokra figyelünk.

Húsz év örök délelőttjeire emlékszem, s havazásokra is, mert a hópelyhek játéka nem volt egyéb, mint a szellem felségesen könnyű játéka, kavargása mibennünk.

Pedig beszélgettünk sötét dolgokról is, és voltak bennünk súlyosan lehúzó gondolatok. Átéltünk csapásokat és kudarcokat, s odalent a város szürke volt és kegyetlen.

A szürkeség könyörtelen diktatúrája mint egy vastag hamufelhő próbált betakarni körülöttünk minden szépséget, mindent, ami önmaga akart lenni, mindenkit, aki önmaga akart lenni, és önmagán túllépve távlatokat keresett és fényes egeket. Baktattunk sötét téli utcán is, füstbe ment tervek terhével, és megkaptuk rendszeresen a csendes bokán rúgásokat és nyilvános hasba bokszolásokat.

Mint költők és értelmiségiek, hangozzék bár fellengzősen, mi is a szellem szabadságharcának mindennapjait éltük, idegeinkben egy feledhetetlen forradalom emlékével, melynek feltámadását, biztosak voltunk benne, meg fogjuk érni.

Világított bennünk az érthetetlen bizakodás fénye, az újrakezdés hite, s talán ezért érzem úgy, ha visszatekintek, hogy Sándorral való baráti együttléteink jellegzetes ideje a délelőtt volt, amikor új nap s új világ indul útjára.

Lehet, hogy Vízöntő természetünk mutatta meg magát ebben a fény­ittasultságban, a szellem játékos hóviharzásában – mindketten január vége felé születtünk. Szerettük a barátságot és az örök változás komoly játékait az örökkévalóban, és előre tekintettünk.

Sokan éltük át Sándorral ezt a fényittasult bizakodást, és Sándor alkata, mely bennem Ady Endre bűvös „új s új lovat” sorát idézte fel, sugárzó erőközpontként ihlette, biztatta, ösztökélte szellemi felszabadulását megannyi barátunknak és a szó erejére mozduló ismeretleneknek a magyar világban, a magyarok világaiban mindenütt. A szellemi, majd politikai szabadságharcot abban a két évtizedben, amely 1989–90 csodájához elvezetett.

Sándornak ez a küldetés természete szerint való volt, s már egy korai versében is megszólaltatja a maga hangján ezt az Ady-gondolatot: „El akarom hagyni, / ami nem én vagyok, ami csak rám ragadt, mint az utazás pora”, írta El akarom hagyni című versében.

A híres, Menekülés a magánytól címűben pedig így írt: „El kell indulni minden úton, / az embert minden úton várják.” És valóban, várták is Sándort mindenütt, és ő el is ment mindenhová, ahol magyarok éltek és vártak rá.

Egy klasszikus ábrázolás szerint a Vízöntő korsóban hordja mindenkinek az életadó vizet, és valóban, Sándor fáradhatatlanul hordta a szellem újjászületést hozó vizét.

És ez a víz az újraértékelt magyar hagyomány és a valódi arcát megmutató magyar történelem életforrásából fakadt. Mert ezt a munkát végeztük annyian Sándor vezérletével azokban az években, mind a magunk módján.

Az értelmiség megmutatta akkor, hogy jövő csak a tetszhalálból felélesztett lelkekből, az újra megélt kultúrából és a visszaszerzett történelemből fakadhat.

Emlékeimben ott hemzsegnek azok a délutánok és esték is, amikor barátok ültek körben a Keleti Károly utcai lakás minden zugában, a Rózsadomb étterem törzsasztalánál vagy más otthonokban, Kósa Ferencéknél, minálunk vagy Illyés Gyulánál Cs. Szabó Lászlóval, Sütő Andrásékkal vagy Janics Kálmánnal.

A Hitelt és a Bethlen Gábor Alapítványt tervezve a leendő lakitelkiekkel; vagy nyugati értelmiségieknek, újságíróknak és diplomatáknak magyarázva azt, amit ritkán értettek meg igazán.

Bizonyos, hogy nem puszta objektív erők formálják világunkat, hanem azok a szellemek is, akiknek van látomásuk, hitük és kitartásuk. Nem mindegy, hogy amikor a történelem forgása, a hatalom megrendülései felkínálnak egy esélyt, vannak-e, akik megérzik az idők szelét, akik tudják, hogy merre kell fordítani a nemzet hajóját.

Történelmi szerencsénk, hogy két nagy reformnemzedékünk, az 1830-as és az 1930-as éveké után, az 1970–80-as években, sokkal mostohább viszonyok közt, az előző kettőhöz felnőni igyekezve készült fel történelmi feladatára.

Ennek köszönhető, hogy bármennyi sötét árnyékot is hozott ránk az úton viszály, fondorlat és történelmi csüggedtség, a magyar rendszerváltozást vezette a legeltökéltebb gárda Közép-Európában, és visszaszereztük a tiszta és bátor gondolkodás jogát és erényét. Hogy így történt, abban Csoóri Sándor érdeme a legelsők közé való. Még akkor is, ha kései éveiben őt magát elkeserítette az eredmény.

Sándor mindig szerette azokat a fényképeit, melyen nagy, sötét szemei rezzenetlen komorsággal tekintenek ránk, mintha túl mirajtunk s a jelen pillanaton, Dózsa György tüzes abroncsú koronájában látná meg sorsának előképét.

Ami eljött nekünk is, neki is a 2000-es években, rosszabb volt annál: a harminc évvel azelőtti romlás újabb, romlottabb, reménytelenebb uralma. Nem tüzes korona, hanem rozsdás abroncsok és műanyag szeméthalma mindenütt, a tájban és a lelkekben is.

Így írt Sándor 2009-es, jeremiási verskönyvében, a fekete reménytelenség felséges és megrendült humorával: „Úgy látom, Isten leszokott már / a teremtésről s unja is már e mindenséget. / Kezében nikkel kiskanál, / mintha kávéját kavargatná. / Sajnálom, Uram! – mondhatnám neki, / csak attól félek, észre se veszi.”

Aztán mégiscsak, ahogy lenni szokott, a víz mélyére süllyedő, fuldokló magyarság az utolsó pillanatban, a fenékről felrúgta magát a levegőre, a fényre. S talán üzenhetjük Sándornak, hogy jobban szeretjük a derűs arcait, a másik Sándorét. Őrá emlékszünk szívesen, őt akarjuk itt tartani magunk közt: a kópésan résre szűkült szemhéjú, szürreális humorú Sándort, aki megérti az Isten tehetetlenségét, ha egyszer már a költő is tehetetlen lett.

Vagy talán mégsem, üzenem Sándornak. Nem vesztettétek el mégsem a teremtés játszmáját. Az Isten sem és Te sem, hiszen megtörtént az újabb fölfelé rugaszkodás.

Megint megindultunk talán a fény felé. Ennél többet ne várjunk el kevélyen se mi, költők, sem az Isten. Elindultunk ismét a fény felé, s bárcsak tarthatnánk, tartanánk az irányt még egy darabig. Ez a lelkekben dől el, márpedig a költő a lelkeknek nélkülözhetetlen földi gondnoka. Nem több – s ennyi neki éppen elég.

A szerző költő, író. Írása az Óbudai Köztemetőben a költészet napján, április 11-én elhangzott beszéd szerkesztett változata.