Egy regény, ami nem tehet semmiről

A Mueller-fétist legjobban forszírozó tévécsatornák és műsorok nézettsége húsz százalékot zuhant, miután kiderült, hogy végig félrevezették a nézőket.

USA-TRUMP/ Fotó: REUTERS/Jonathan Ernst

Az ember sokszor nem tudja, sírjon vagy nevessen bizonyos politikai-közéleti szereplőkön; néha egészen bosszantó, vérlázító tud lenni egy-egy megnyilvánulásuk, néha pedig Buster Keatont megszégyenítő esetlenséggel, vagy sima ostobasággal találkozunk náluk, és csak röhögni tudunk bohóckodásukon, vergődésükön.

Még nehezebb a helyzet, amikor nemcsak eseti megnyilvánulással szembesülünk, hanem folyamatos, tendenciózus viselkedéssel, ráadásul nem is csak egy személy, hanem komplett politikai közösségek, műhelyek, kultúr- és érdekkö­rök, illetve véleményformálók részéről.

Az Amerikai Egyesült Államokban két nagyon komoly hazugság is szárad a baloldali média lelkén, amelyeknek egyelőre nincsenek súlyos következményei.

Először Donald Trump bírójelöltjét, Brett Kavanaugh-t vádolták meg különböző, kétes hitelességű hölgyek szexuális zaklatással, amit a fősodrú média szinte kész tényként tálalt, de legalábbis kiemelten foglalkozott vele.

Ám semmilyen bizonyítékot nem találtak, az elismerten kiváló szakmai kvalitású Brett Kavanaugh azóta pedig főbíró lett. A másik eset még frissebb: két éven keresztül zajlott boszorkányüldözés Donald Trump elnök ellen, amelynek során a Robert Mueller vezette bizottság azt próbálta bizonyítani, hogy Donald Trump a választási győzelem érdekében összejátszott az oroszokkal, valamint akadályozta az igazságszolgáltatást.

A meglehetősen abszurd, a vele szemben vesztes Hillary Clinton által bedobott vádakat, az orosz vonalat stb. hihetetlen vehemen­ciával nyomta szinte minden létező médium, másról sem szóltak a híradások, háttérbeszélgetések, elemzések. A vizsgálat eredménye: egy nagy semmi. Donald Trump nem kokettált az oroszokkal, és nem akadályozta az igazságszolgáltatást. A Mueller-fétist legjobban forszírozó tévécsatornák és műsorok nézettsége húsz százalékot zuhant, miután kiderült, hogy végig félrevezették a nézőket.

Itthon millió hasonló példát találunk egy-egy hazugság, és/vagy manipulatív, félrevezető információ folyamatos napirenden tartására. A suttogó propaganda által terjesztett képtelen egészségügyi vádaktól kezdve a feleségét megverő Orbán Viktor parkolóban felejtett gyerekén át a miniszterelnökkel kezet nem fogó Emmanuel Macronig széles a skála.

Csupa-csupa olyan történet, amit a liberális-progresszív megmondóemberek bármennyire szeretnének maguk is elhinni, ettől még nem lesznek igazak. A tények, a valóság persze ritkán zavarja meg őket a hiszékeny, védtelen olvasók manipulálásában.

Miközben persze ők azok, akik gátlástalanul propagandistázzák a kormánypárti újságírókat. Azokat, akik nem állnak be a nemzetközi baloldal narratívái alá; akik ellentétben az ellenzéki újságírókkal, nem játsszák el hazudozva az olvasóknak, nézőknek a függetlent.

Azokat, akik hagymázas fantazmagóriák, lánglelkű uszítások, hangzatos mesék és sokszor szamárságok gyűjteménye helyett a valóságot írják le.

Definíciója szerint a propaganda célja bizonyos nézetek elterjesztése, a befogadók véleményének befolyásolása, meg­győzése.

Módszereiben sunyi és gátlástalan, a felületes, védtelen olvasóval sok mindent el tud hitetni, érzelmeit jelentősen képes befolyásolni. A „hibrid rezsimekről” már korábban csúsztatásokkal, sugalmazásokkal teli, nagy ívű propagandacikket jegyző Filippov Gábor újabb tökéletes hazai példáját produkálta a minap ennek, ami pillanatok alatt végigfutott az ellenzéki mé­dián.

John Maxwell Coetzee Nobel-díjas dél-afrikai író regénye, a csaknem negyven évvel ezelőtt megjelent A barbárokra várva hirtelen újra aktuálissá lett honi liberálisaink körében.

Filippov Gábor, aki egyébként a könyvet újra kiadó Athenaeum szerkesztője, az ATV-n „magyarországozott” a regény kapcsán, Plankó Gergely pedig a 444-en dobta be rögtön az „óriásplakát” szót. Nem véletlenül alélnak el örömükben, hiszen tálcán kínálják magukat a felületes, olcsó, ám hatásos összemosási lehetőségek.

A regény nagyjából arról szól, hogy a központi hatalom saját meggyengülését megakadályozandó, ellenségképet gyárt: a nyugodt peremvidéken élő nomádokat veszélyes barbárnak titulálva, a rendcsinálás jegyében üldözni, vegzálni kezdi.

És hát mennyire kézenfekvő a párhuzam, nem igaz? Az Orbán-rezsim a központi hatalom, amely meggyengülőben van, és félelmében a szegény, szerencsétlen menekülteket barbároknak, ellenségnek állítja be. Pedig valójában nem is kellene tőlük félnünk.

A százezerszámra beözönlő, teljesen eltérő szocia­lizációjú, sokszor analfabéta, integrációra alkalmatlan tömegek semmilyen veszélyt nem jelentenek a kultúránkra, biztonságunkra, ugye?

A terrorcselekmények, a nőkkel szembeni tömeges erőszakok mind-mind csak elszigetelt esetek, sőt tulajdonképpen meg sem történtek. Vagy ha mégis, akkor arról is Orbán gyűlöletpolitikája tehet. Szóval a Nobel-díjas dél-afrikai író kiváló hivatkozási alap, sőt, tulajdonképpen ő már negyven évvel korábban is megjósolta a gonosz Orbán eljövetelét.

Miközben a valóság az – ha már a regény párhuzamait akarjuk mindenáron használni, és ha tényleg komolyan vennénk ezt a kolonializmusról szóló, csaknem negyvenéves irodalmi alkotást –, hogy a Filippov és társai által körberajongott brüsszeli bürokraták, az Európai Parlamentben csücsülő semmirekellők, az unió, és általában Európa elveit, hagyományait folyamatosan feladó, pozícióhajhász politikusok jelentik a gyengülő, recsegő-ropogó központi hatalmat, akik saját bukásukat megelőzendő, ellenségképet gyártanak, és ezt a Fidesz, illetve Orbán Viktor személyében vélik megtalálni.

Rui Tavares és Judith Sargentini úgynevezett jelentései, Manfred Weber most zajló ámokfutása, a Fidesz kizárásának a követelése az Európai Néppártból mind ezt szolgálja. Valójában tehát sokkal inkább mi, magyarok vagyunk a regény hőseihez hasonló őslakos „barbárok”, akiket a központi hatalom méltatlanul vegzál.

Alig lehet minősíteni, amikor egy regényt nem a saját jogán próbálnak eladni, hanem körmönfont marketinggel, a liberális közönség legutálatosabb reflexeire rájátszva teszik; hogy majd biztosan kileng az indulatgörbe attól, hogy ez a távoli szerző úgy írt a diktatúráról, hogy az egy az egyben ráhúzható Magyarországra.

Vagyis valójában nincs is itt semmi látnivaló, a szokásos hatásvadász, okoskodó, izzadságszagú hazugsággyárral találkozunk ismét, rendkívül alacsony szinten, kedvenc ellenzéki propagandistáktól.

A szerző a Karc FM szerkesztő-műsorvezetője