Felsülnek a radikális feministák

Hazánk a dokumentumot – az Európa Tanács egyezményét a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról – jól meghatározott indokkal, de mind a mai napig nem ratifikálta.

Lima, 2017. november 26. Feminista szervezetek a nõk ellen elkövetett erõszakos cselekmények elharapózása miatt tüntetnek a perui fõvárosban, Limában 2017. november 25-én, a nõk elleni erõszak megszüntetésének világnapján. A bántalmazások és gyilkosságok gyakoriak a dél-amerikai országban, ahol a tettesek felelõsségre vonása sok esetben elmarad. (MTI/EPA/Ernesto Arias) Fotó: Ernesto Arias

A családon belüli erőszak ilyen jellegű értelmezése azonban a genderalapú előítéletesség elhagyását kívánná meg az isztambuli egyezményben, amelynek a más, rokonok közötti erőszak nem is képezi tárgyát. Az erőszak ilyen formáival szembeni fellépést az egyezmény nem is tűzte ki célul, ehelyett a potenciális erőszak-elkövetőként láttatott fiúkat és férfiakat veszi célkeresztjébe.

A mizandria, vagyis férfiellenesség eddig hagyományosan többnyire a radikális feminista mozgalmakban volt jelen, az előítéletesség eme formáját Nyugaton már az 1980-as évek vége óta kutatják (Alice Echols professzor és mások). Kulturális-irodalmi tekintetben igen régi előképekkel rendelkezik, így a mizandria jelensége egyes kutatások szerint jól tetten érhető az ógörög drámairodalomban, sőt William Shakespeare és modern angolszász szerzők darabjaiban is.

Az angol nyelven misandry kifejezéssel illetett jelenség lényege: általában a férfiak vagy fiúk elleni gyűlölet, megvetés vagy előítélet. Az elmúlt évtizedekben mégis inkább csak periferiális jellegű jelenség azonban egyre magasabb szinten nyer nemzetközi támogatást és politikai képviseletet, amire sajnos eklatáns példaként szolgál az említett egyezmény is.

Méltánylandó jelenség ezzel szemben, hogy egyes ismert nőkben is megszólal a mérsékelt és tradicionális, kultúraféltő hang a férfiak jogos védelmének igényével. Így például Doris Lessing, a később irodalmi Nobel-díjat elnyerő, azóta elhunyt világhírű brit írónő még a 2001. évi edinburgh-i könyvfesztiválon szólt arról, hogy a férfiak ma „a nemek háborújának új, titkos áldozatai”; Lessing határozottan bírálta azt, hogy mára a feminizmusban elterjedt a férfiak leértékelésének kultúrája, amely úgy válhat életünk részévé, hogy azt szinte alig vesszük észre.

Az egyezmény elmaradt ratifikációjára visszatérve: a férfiak diszkriminálása általában, és a férfiakat durván diszkrimináló dokumentum a hatályos magyar jogrendnél aligha „tenne” többet a bántalmazott nők jogi és társadalmi védelméért, a férfiak általános megbélyegzésének, ellehetetlenítésének gyakorlatát pedig aligha tekinthetjük az ehhez vezető megfelelő útnak.

Az utóbbi években ráadásul fontos lépéseket is tett a hazai jogalkotó, például a büntető törvénykönyv módosításával új fogalomként bevezették a magyar büntetőjogba a kapcsolati erőszakot. A magyar megközelítésmóddal szemben a megelőzés, azaz a konfliktushelyzetben lévő családok megsegítése nem jelenik meg az egyezményt jelszavakban támogató, hangos fölháborodókban.

Ugyanakkor a konvenció szemléletének általános európai normává tétele hosszú távon hozzájárulhat a nemi alapú gyűlölet terjedéséhez, és a családok gazdasági biztonságát, általában a jogbiztonságot áshatja alá. Mint arra jogászok rámutattak: például a korábbi partnerrel szemben elkövetett erőszakot is minősített esetté teszi, jogi kiskaput szolgáltatva ahhoz, hogy a tartásdíj elmaradását a nők gazdasági bántalmazásaként, azaz nemi alapú erőszakként értelmezzék (!).

A magyar jogrendszer hatékony védelmet nyújt mindenki számára bármiféle nemi alapú diszkriminációval szemben, illetve biztosítja a hátrányos megkülönböztetéssel szembeni egyéni fellépés jogi-intézményi kereteit. Legmagasabb szintű belső jogforrásunk, az alaptörvény deklarálja, hogy Magyarország külön intézkedésekkel védi a nőket, és a XV. cikkben kimondja a törvény előtti egyenlőség elvét, valamint a diszkrimináció tilalmát, miszerint hazánkban az alapvető jogokat az állam mindenkinek, bármely megkülönböztetés nélkül biztosítja.

Az isztambuli egyezményt politikai fegyverként használó ellenzék valódi célja nem is a nők védelme, hanem az, hogy a dokumentum szellemiségével összhangban támogassák a szuverén nemzetállamok ellen folytatott küzdelmet.

A konvenciót támogatók mögöttes céljai jól beleillenek a szelektív rasszizmust, a nemzeti önazonosság eltörlését, a szexizmust hirdető radikális baloldali mozgalmak genderideológiájába; így az egyezmény tényként kezeli azt az állítást, hogy léteznek a társadalmi nemek, vagyis az emberek valójában nem férfinak és nőnek születnek.

Továbbá egyes, a migrációval és a menekültekkel foglalkozó részei pedig kiegészítő keretként kívánnak szolgálni az ENSZ és más nemzetközi szervezetek, mozgalmak által meghirdetett azon céloknak, amelyek a migrációt, a népvándorlást alapvető emberi jognak kívánják beállítani.

A keresztény gyökereken alapuló modern magyar állam azért nem teheti jogrendje részévé az isztambuli egyezményt, mert az kész tényként veszi át a genderideológia radikális elméletét a nők általános társadalmi elnyomottságáról és a társadalmi nemen, vagyis genderen alapuló egyes erőszaktípusokról.

Ez az egyoldalúság persze jó logikai magyarázat lehet arra, hogy a dokumentum nem tud mit kezdeni a férfiakkal szembeni családon belüli erőszakkal (ha ugyanis valóban a férfiak az elnyomók, velük szemben miért lehetséges az erőszaknak ez a formája?), sőt a férfiak ellen irányuló erőszakot éppen csak megemlíti, de annak társadalmi vagy kriminológiai okait nem is firtatja.

Az isztambuli egyezmény úgy kezeli a férfiakat, mintha ők nem is képeznék igazi részét a családnak mint társadalmi közösségnek vagy mint e közösségek kapcsolatának. Ez pedig azt jelenti, hogy a konvenció alapszemlélete mélyen családellenes, amely eszmei táptalaj lehet a családi viszonyokat gazdasági érdek alapján – jogbizonytalanságot szülve – szétbomlasztó gyakorlatoknak és az esetlegesen meglévő családi és társadalmi ellentétek elmélyítésének.

Ez a megközelítés pedig végső soron a társadalmi együttélés minden hagyományos, keresztény alapú formáját képes széjjelfeszíteni, bomlasztani és felszámolni egy multikulturálissá tenni kívánt Európa társadalmaiban.

A kereszténydemokrata vezetésű Magyarország nagyon is helyesen jár el azzal, hogy minden külső és belső politikai harsogás vagy szirénhang ellenére mégsem emeli be saját jogrendjébe a mizandriát magas nemzetközi szinten deklarálni kívánó, családellenes alapállású isztambuli konvenciót.

Csak ez a felelős politikai alapállás szolgálhatja a mai magyar társadalom és az utánunk következő generációk jogos érdekét és kulturális önvédelmét.

A szerző alkotmányjogász