Újra eljöhet az aranykor

Mintha egy darázsfészek lakóit kellene rendbe sorakoztatni, olyanféle feladatnak tűnik értékelőszámba venni a mögöttünk hagyott esztendő hozadékát. Emlékek százai zúgnak összevissza a fejünkben, egyik hangosabb, mint a másik, valósággal félrelökdösik egymást, hogy rájuk figyeljünk. Időre van szükség, amíg mindezek a helyükre kerülnek, hogy ami mulandó, kihulljon az emlékezet rostáján, ami pedig maradandó, fennmaradjon.

Két sarkos megállapítást azért a tévedés kockázata nélkül máris tehetünk. Az egyik, hogy a múlt évvel Magyarország ezeregyszáz éves történetének legjobb esztendejét zártuk. A másik, hogy a magyar jobboldal számára politikai értelemben az aranykor, legalábbis egy időre, véget ért. Bontsuk ki kissé mind a kettőt.

Nagy szónak tűnhet, hogy 2019 volt Magyarország történetének legjobb esztendeje, és ha a sikert az ország méretében mérjük, nem is lehet igaz. Ha azonban a mérce ahhoz igazodik, hogy az országlakosok milyen hányada élt elfogadható jólétben és biztonságban, akkor már nem lehetnek kétségeink.

Persze ezzel nem vagyunk egyedül, jó évtizedek után az egész világ alapvetően jó évet zárt, különösen Európa. A szegénység évről évre szorul vissza, a javak egyre bővebben teremnek, a korszerű egészségügy egyre több ember számára elérhető, a várható élettartam nő, a demokrácia terjed. A jövő kétségkívül komoly fenyegetéseket hordoz, de a jelen kifejezetten sikeres.

Az országok versenyében Magyarország e sikeres jelenben különösen jól teljesített az elmúlt esztendőben. A gazdaság növekedésének üteme Európa élmezőnyébe tartozik, ráadásul, ahogy például a World Economic Forum (közkeletű nevén a davosi fórum) kimutatásából kiderül, az úgynevezett bevonó növekedésben, a gyarapodás minél szélesebb körű szétterítésében szintén kimagasló eredményeket ért el (az adatok a világhálón az Inclusive Development Index név alatt megtalálhatók). Lendületesen növekvő reáljövedelem, alacsony infláció, alacsony munkanélküliségi ráta, megfékezett elvándorlás, megállított illegális migráció, növekvő beruházási kedv. Működik az ország.

Hogy mindez nem magától értetődő, azt az elmúlt évtizedekben magunk is megtapasztaltuk. Egy ország nem magától működik jól vagy rosszul, hanem attól, hogy rátermett emberek hozzák-e meg a kulcsfontosságú döntéseket. Ahogy Európa fejlődése sem volt egyenletes a mögöttünk hagyott évtizedekben, úgy Magyarországé sem. Volt részünk elszabadult államadósság-növekedésben, reáljövedelem-leértékelődésben, megugró inflációban, magyarán alkalmatlan államvezetésben. Nyilván a nemzetközi gazdasági folyamatok is jelentős befolyást gyakorolnak arra, miként teljesít a magyar gazdaság, egészében mégis elmondható, hogy a tavalyi eredményeink a jó kormányzásnak köszönhetők.

A szétterülő jólét azonban egy meglepő jelenséget is magával hozott szerte Európában – valami különös lázadást e jólét ellen. A fejlett világ szemlátomást nincs fölkészülve rá, hogy egész generációk mentesüljenek a létért való küzdelemben való részvétel alól, a változás túl gyorsan következett be ahhoz, hogy a társadalom intellektuálisan és morálisan alkalmazkodni tudjon hozzá. A történelem során, az eddig lepergett évezredek alatt, egészen a közelmúltig az emberek döntő többsége számára minden egyes nap a maga és családja életben maradásáért folytatott munkálkodással telt, a jólétbe született kevesek napjai pedig e jólétüknek a többiektől való megvédésével.

A jóról és a rosszról, a helyesről és a helytelenről alkotott fogalmaink e munkálkodás köré rendeződtek. Az évezredfordulóra viszont váratlanul eljutottunk oda, hogy a fejlett világban a többség készen kapja a jólétet, anélkül, hogy ezért személyes erőfeszítést tett volna. Az intellektuális fejlődés azonban, amely szükségszerűen időigényes, lemaradt az anyagi fejlődés mögött.

Mindennek kettős hatása lett. Az egyik az önzés kultúrájának kialakulása, magyarán az önként vállalt gyerektelenség, amely teljesen logikusan és éppolyan elkerülhetetlenül torkoll az adott társadalom kihalásához és a népességcseréhez. A másik reakció az elszemélytelenített lelkifurdalás ugyanezért a jólétért, amely ma az úgynevezett klímaharcban ölt testet. Az nem kétséges, hogy maga a klímavédelem, tágabb értelemben a környezetvédelem kiemelkedően fontos ügy. Ahogy azonban a fejlett világ médiá­jában és közgondolkodásában megjelenik, sokkal inkább mutatkozik a tanácstalanság jelének abban a kérdésben, hogy mit is kezdjünk az ölünkbe hullott bőséggel.

Az úgynevezett klímaharc a résztvevőinek mentalitását illetően erősen emlékeztet a mindenkori városi ifjúság lázadására az ellen a rend ellen, amely jómódjukat megteremtette, a francia jakobinusoktól a bolsevikokon át egészen a kínai kulturális forradalom vörös könyvecskét lobogtató, idős professzoraikat megalázó ifjú egyetemistáiig.

Ez az a világkörnyezet, amelyben eltöltöttük az elmúlt évet, és mindez természetesen hatással volt a mi életünkre is. Ahogy az európai gazdasági gyarapodás áldásait élvezhettük, a jólét elleni lázadás is megjelent Magyarországon. Az anyagi biztonság egyre többek számára már magától értetődő adottság, amiért senkinek nem jár köszönet. A legújabb hazai politikai mozgalom már nem is fecsérel időt a számokra, a gazdasági alternatívák kidolgozására, helyette érzelmi azonosulást igyekszik kelteni hívei körében a maga hatalom elleni lázadásához, eleddig nem is sikertelenül.

Mindez persze évezredes emberi érzelempanelekre épül. A „túl régóta van ugyanaz, legyen most már valami más” közérzetének időnkénti felbukkanása egyidős a civilizáció­val, még ha korról korra az adott helyzethez alkalmazkodik is. Most nálunk is megjelent, és ennek az érzületnek a hullámán egymástól gyökeresen különböző ellenzéki pártok fogtak össze, hogy a „valami más” lehetőségét felkínálják a magyar választóknak.

A választók jelentős hányada pedig tavaly ősszel élt az alkalommal, és az összefogott ellenzéket a kormánykoalícióval szemben esélyes politikai erővé emelte. Ez az erő egyelőre semmivel sem több, mint a „valami más”, nincs arca, karaktere, iránya. Nem is lehet, hiszen egymással eszmeileg összeegyeztethetetlen pártok és politikusok egyvelege. De hangsúlyoznunk kell, hogy a választók ennek tudatában vettek részt az önkormányzati választásokon, és tudatában lesznek 2022-ben is. Önmagában annak hangsúlyozása, hogy az ellenzéki összefogás a kormányzásra alkalmatlan volna, éppúgy nem elég, ahogy október 13-án sem volt az. A „valami más” választói igénye az, amivel kezdeni kell valamit, ha a jobboldal két év múlva győzni akar. Erre pedig a változva megőrzés lehet a helyes válasz.

Az elmúlt őszön a jobboldal úgy veszített, hogy győzött, a választási eredményekből mindkét értelmezés kiolvasható. Ennél fontosabb, hogy a jobboldal vereségként, az ellenzék győzelemként élte meg az eredményt. A jobboldalt ez váratlanul érte, ennek nyomán egy rossz vita indult el a köreinkben, amelynek a központi kérdése, hogy túl puhák voltunk-e vagy éppen túl kemények. Rossz vitának, rossz kérdésfeltevésnek kell ezt neveznünk, mert azt sugallja, hogy létezik valamiféle általános megoldókulcs a felmerülő politikai problémákra, amelyet ha alkalmazunk, akkor mindig a helyes megoldást találjuk el.

Hát nincs ilyen, minden eset egyedi, minden eset külön-külön politikai bölcsességet igényel. Adódnak helyzetek, amikor egy talpalatnyi földet sem szabad feladnunk, kerüljön bármibe, de adódhat olyan is, amikor vissza kell vonulni, olykor le kell nyelni a békát, vagy éppen bevallani, hogy hibáztunk.

Egy örök érvényű szabályt azért nem árt szem előtt tartanunk: aki nem tiszteli az ellenfelét, az veszíteni fog. A jobboldalon kialakult egy hibás gyakorlat, amely szerint a mieinket csak fehérnek, az ellenfél tagjait csak feketének vagyunk képesek elképzelni és lefesteni. Főleg az utóbbi veszélyes, mert eltakarja a szemünk elől a valóságot. Nem értjük, mit miért tesznek a velünk szemben állók, így aztán gyakran nem is sikerül megtalálni a helyes ellenlépéseket. Még egyszer hadd mondjam, mert az egyik döntő tényező a politikai sikerhez: tanuljuk meg tisztelni az ellenfeleinket, hogy legyőzhessük őket. Nem mentség, hogy az ellenfél nem ilyen. Győzni csak a jobb tud, az ugyanolyan nem.

Sokan mondják, és a kutatások szerint megalapozottan, hogy a jobboldal elveszítette a fiatalok jelentős részét. Ez részben szükségszerű is, hiszen a konzervatív értékek nehezen találnak utat a mindenkori fiatalokhoz. Ismert a Winston Churchillnek tulajdonított mondás, hogy aki húszévesen nem baloldali, annak nincs szíve, aki negyvenévesen nem konzervatív, annak nincs esze.

A mi fia­taljainknak van szívük, a megnyerésük feladata tehát felettébb nehéz, de nem lehetetlen, ha eltaláljuk azt a nyelvet, amelyen ők beszélnek. Ebben nem könnyű lépést tartani velük, utolérni őket az internet világában, ahonnan a legtöbb információt szerzik. Azt tudnunk kell, hogy a Facebook nemcsak a közép- és idősebb generáció játszótere, ám a húszévesek a világhálón máshol is járnak, például olyan független fórumokon, amelyeket hitelesnek tekintenek.

Itt megint egy hibás jobboldali gyakorlatra kell emlékeztetnünk. A kormánykoalíció szavazóinak táborában legtöbbször erős elutasítás fogadja a jobboldal legóvatosabb bírálatát is (ne adjunk lovat az ellenség alá), a markánsabb kritika pedig nemegyszer az árulás bélyegét is megkapja. Tudnunk kell azonban, hogy ezt a fajta kritikátlanságot a fiatalok nem viselik el. Ha egy fórumon nem fejthetik ki szabadon az akár téves véleményüket, ha gyalázkodást kapnak érte, elfordulnak onnan, és keresnek másikat, ahol szabadon beszélhetnek. Bőven van mit végiggondolni ezen.

A megoldás kulcsa mégis a saját kezünkben van. Felkavarodott időkben az egyetlen helyes megoldás visszamenni az alapokhoz, újra számba venni, hogy kik is vagyunk, mit is akarunk, mik azok az értékeink, amelyeknek az érvényre jutásáért akarunk dolgozni.

Mik ezek tehát? A munkára alapozott erős gazdaság és társadalmi jólét, a sikeres gazdaságra alapozott erős nemzeti szuverenitás, a nemzeti szuverenitásra alapozó, határokon átívelő, erős belső és külső nemzeti szolidaritás és az egészet egységbe fogó, a kereszténység kétezer éves örökségét őrző és építő, a világra nyitott, önmagát megbecsülő Magyarország.

Ha innen újra elindulunk, nem tévedhetünk. Lehet ebből akár új aranykor is.

A szerző újságíró