A magyar álláspont győzött

Törökország a sajátos külpolitikai, geopolitikai, katonai és etnikai céljait követve megszegte a 2016-os, unióval kötött megállapodást, és rászabadította a migránsokat Európára.

Pazarkule, 2020. mrcius 8. Illeglis bevndorlk s grg rendrk sszecsapsa a hatr grg oldaln lv Kasztaniesz s a trk oldaln lv Pazarkule hatrllomsok kztt 2020. mrcius 8-n. Trkorszgban tartzkod migrnsok ezrei znlttek a grg hatrhoz, mert a trk kormny februr 28-n kzlte, hogy nem tudja tovbb feltartztatni az Eurpai Uniba igyekv bevndorlkat s megnyitja elttk a hatrokat. MTI/AP/IHA/Ismail Coskun Fotó: Ismail Coskun Forrás: MTI/AP/IHA/Ismail Coskun

Jómagam úgy gondolom, most mutatkozik, mutatkozott meg igazán, hogy Törökország, a hajdani nagy Oszmán Birodalom utódja miként kezeli és mennyire veszi partnerszámba Európát, pontosabban az uniót. Ha röviden kellene erre válaszolni, akkor azt mondanám: Törökország nem veszi partnerszámba és lekezeli. Törökország – pontosabban Erdoğan elnök – fenyegetőzik, számonkér, elvárásokat fogalmaz meg. Jól tudjuk, hogy mindig válsághelyzetekben mutatkozik meg nemcsak egy ember, de egy ország valóságos arculata, karaktere, az, hogy valójában mire lehet tőle számítani és mire nem.

Mondjuk ki végre: Törökország nem való az Európai Unióba, felvételük nemcsak és nem elsősorban geopolitikai szempontból nonszensz (bár csöppnyi európai területükkel úgy is), hanem döntően kulturális, civilizációs okokból. Ma már, négy évvel az Európába irányuló migráció kezdete után, annak Európára gyakorolt elrettentő hatásait megtapasztalva világosan látszik, hogy a muszlim lét- és gondolkodásmód gyökeresen eltér az európai, keresztény gyökerű és erkölcsű gondolkodásmódtól, életformától, szokásoktól. (Még úgy is, hogy a mai Európa – pontosabban annak nyugati­-európai része – sok tekintetben erejét vesztette és karakterében is elhalványult.) Ne feledjük, hogy Törökország továbbra is iszlám ország, s bár Kemal Atatürk óta jelentős szekularizációs folyamatokon ment át, Erdoğan alatt újra felerősödött az iszlám identitás, amelynek kezdettől fogva adottsága a nem muszlim vallásúak, a kafírok mélységes lenézése, másodrendű emberként való kezelése. Ezek a gyökerek a mai napig nem tűntek el, ráadásul azt se feledjük, hogy Törökország – mint Oszmán Birodalom – évszázadokon át egyfajta iszlám kalifátusként működött az arab világban, de még kevésbé feledhető, hogy nekik Európa, illetve annak keleti fele felvonulási terepnek, majd meghódított gyarmatnak számított.

Törökország mostani fellépése és retorikája kiválóan mutatja, hogy mélységesen mély a történelem kútja: a jelenlegi török vezetés Európával játszadozik és „szórakozik”, s nem úgy lép fel, ahogyan az az európai és keresztény kultúrkörben szokás, vagyis egyenrangú partnerként kezelve egymást, a kölcsönös tisztelet elve alapján, a kölcsönösen elérhető előnyök figyelembevételével. Erőpolitika ez, amit most folytatnak, s az uniónak, ha nem akar végképp megalázkodni, szintén erősnek és határozottnak kell lennie.

Most mutatkozott meg az is, méghozzá feketén-fehéren, hogy mennyire meggondolatlan és elhibázott volt az Angela Merkel által kezdeményezett megállapodás Törökországgal, amellyel az unió gyakorlatilag kiszervezte, alvállalkozóra bízta Európa határainak és egyben kultúrájának védelmét a migrációval szemben. Vagyis egy iszlám országra bízta a keresztények védelmét. Jól hangzik, nem? Nem, nagyon nem hangzik jól. Az unió és Európa ezzel kiszolgáltatottá vált, és ennek most isszuk meg a levét. De persze a migráció főbűnöse, Angela Merkel most is mossa kezeit, s valami érthetetlen oknál fogva ismét következmények nélkül megússza ezt a súlyos baklövését is.

A második szereplő Görögország, amely ezúttal végre a sarkára állt, és keményen védi saját határát, egyben a schengeni határokat. Ez a fordulat – túl azon, hogy a görög területek migránsokkal való túlzsúfoltsága elviselhetetlenné vált – elsősorban a kormányváltásnak köszönhető: Kiriákosz Micotákisz személyében végre egy olyan konzervatív, bevándorlásellenes miniszterelnök irányítja az országot, aki nem híve a multikulturalizmusnak, a határok megszüntetésének, a globalizmusnak. Micotákisz kormánya jobboldali kormány, szemben elődjével, a radikális baloldali Alexisz Cíprasszal, ám ma már az is megfigyelhető, hogy nem is feltétlenül az dönt a bevándorláspártiság és a bevándorlásellenesség között, hogy egy párt vagy kormány egyébként bal- vagy jobboldali. Gondoljunk bele: a szlovák Smer, Robert Fico és Peter Pellegrini szociáldemokrata kormánya (amelyik február 29-én megbukott), illetve a cseh Andrej Babiš liberális kormánya Magyarországgal és Lengyelországgal együtt határozottan fellép a bevándorlás ellen, de példa lehet Dánia is, ahol a Mette Frederiksen vezette szociáldemokrata kormány szigorú intézkedéseket vezetett be az illegális migrációval, egyáltalán a bevándorlással szemben.

A harmadik szereplő az Európai Unió, ezen belül is a bizottság, amelyik végre irányt váltott, s rátért arra az útra, amelyen Orbán Viktor és kormánya a kezdetektől, azaz 2015 tavaszától kezdve jár. Az unió átfogó és konkrét segítséget nyújt Görögországnak, s ezzel bizonyítja, hogy végre nemcsak szép szavakban, hanem valóságos lépésekkel és kézzelfogható támogatással védi az unió közös határát. Ez óriási fordulat, köszönhető nyilvánvalóan az új összetételű bizottságnak és elnökének, Ursula von der Leyennek, ám azt is látni kell, hogy a globalista politikai erők, a zöldek, a liberálisok, a néppárt liberálisai, a CDU egyes körei most is mindent megtesznek, hogy a migránsok jogairól és az álságos humanitásról beszéljenek, nem pedig az euró­paiak jogairól.

Az unión belüli küzdelem tehát még korántsem dőlt el bevándorlásbarát és bevándorlásellenes politikai táborok között, de a bizottság, illetve a tagállamok többségének fellépése kétségtelenül biztató. Ám azért azt se feledjük, hogy az uniós tagállami vezetőket leginkább az motiválhatja és késztette változtatásra, hogy a legtöbb országban az állampolgárok többségének láthatóan elege van országa kulturális felszabdalásából, a közbiztonság mélységes megromlásából, a mindennapi életmódjuk gyökeres felforgatásából. Magyarul: az európai vezető politikusok elsősorban hatalmon akarnak maradni, illetve hatalomhoz akarnak jutni, s jól tudják, hogy ezt bevándorlásbarát politikával aligha tudják elérni. Praktikusan, érdekeik szerint váltottak tehát, de ez is jobb, mint a globalista fafejűség.

És itt jutunk el a negyedik szereplőhöz, a globális pénzügyi elithez, illetve Soros Györgyhöz, aki ennek a globális hálózatnak az előretolt bástyája. Ez egy nemzetek feletti háttérhatalom, a deep state, amelyik célul tűzte ki a nemzetállamok meggyengítését, a határok felolvasztását, a multikulturális és birodalmi jellegű Európai Egyesült Államokat, s mindennek eléréséhez eszközként használja a – főleg muszlim – migránsok Európába telepítését. Soros és a mögötte álló szupergazdag körök minden alkalmat kihasználnak arra, hogy ezekhez a célokhoz közel kerüljenek; ezért aztán cseppet se lepődjünk meg azon, hogy a Soros-hálózat tagjai, a segélyszervezetek, a jogi tanácsadók, az álcivil migránsmentők, NGO-k és a többi máris a helyszínen teremnek, és szervezik, irányítják az inváziót a görög határon.

Számomra a legdöbbenetesebb az egyik afgán migráns nyilatkozata volt, amikor arról beszélt, hogy ők már vissza nem fordulhatnak, mert mindenüket eladták és felszámolták az otthonukat, hiszen nekik azt mondták, hogy Európa tárt karokkal várja őket, lesz pénz, segély, otthon, ellátás és minden. Ez mutatja meg feketén-fehéren: a háttérben a globális hálózat elképesztően romboló, mondhatnám aljas propagandamunkát végez e szerencsétlen emberek tömegei között, amelynek brutális következményei vannak és lehetnek Európára nézve.

Ha hagyjuk. De ha most az unió végre valóban elismeri Orbán Viktor igazát és kezdettől folytatott politikáját a migráció ügyében (a Die Presse a napokban megtette), akkor védhetővé válik Európa.

És akkor Magyarország is a megérdemelt helyére kerül. Várjuk tehát a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak a Die Presséhez hasonló szellemiségű cikkét!

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója