A baloldali értelmiség hallgatása

A hibbant Néró ezúttal vagyonelkobzással, börtönnel, bolsevik leszámolással fenyegetőzik.

Budapest, 2020. február 9. Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció (DK) elnöke 16. évértékelõ beszédét tartja Budapesten, a Sofitel Hotelben 2020. február 9-én. MTI/Kovács Tamás Fotó: Kovács Tamás Forrás: MTI

„Amilyen az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten. Ezek nem finnyásak. Vidnyánszky Attila lett a Színművészeti ura. Kultúrharc a javából. Pusztuljon a nyitott, szabad művészet és kultúra! Jöjjenek a pártkatonák!

Lehet így is. Most nincs mit tenni. Készülni kell.

Vidnyánszky és társai addig maradnak, amíg Orbán. Utána buknak. Sőt! Minden értelemben földönfutók lesznek. Nem lesz árokbetemetés. Zárójel lesz. Levegőtlen világ azoknak, akik megölték a magyar szabadságot.

Így van ez rendjén. Higgadtan, racionálisan, szárazon. Akik meg még egyensúlyoznak: ideje magatokra találni, felébredni, élni! Vagy küzdtök a hazáért, vagy cinkosok lesztek. Vagy-vagy.”

Nagyon kevesen vannak, akik nem tudják, a fentebb idézett magvas és végtelenül demokratikus mondatok kitől származnak. Magyarország egykori miniszterelnöke, Gyurcsány ­Ferenc volt az, aki újfent hitet tett a demokratikus értékek ilyen extrém képviseletére, midőn tudomására jutott, hogy Vidnyánszky Attila fogja vezetni az SZFE kuratóriumát. Az pedig, hogy Gyurcsányt az adott pillanatban mennyire kínozták az isiász ismert tünetei, teljesen lényegtelen, hiszen írásáért azóta sem kért bocsánatot, le sem törölte azt.

Gyorsan le is pártkatonázta a kiváló rendezőt, a Nemzeti Színház igazgatóját, amely már csak azért is pikáns, mert Vidnyánszkyról a szakma túlnyomó része – mínusz ­Csáki Judit ­– is kénytelen elismerni, hogy nagyszerű rendező. Arról persze megoszlanak a vélemények, hogy jelenleg mennyire tehetséges, hiszen ismert tény, hogy egy jobboldali alkotó egyszerűen nem lehet annyira képes, mint a teremtés csúcsának számító liberális kollégái.

A balliberális értelmiség és az őket ­csodáló újságírók számtalan alkalommal kinyilvánították már, hogy a humor, a színművészet, a színjátszás, a színházcsinálás és az újságírás alapvetően baloldali, liberális műfaj. Szerintem viszont a kőfaragás és a balettozás is, nem beszélve a biciklizésről, az újságkihordásról és a két és fél perces lágy tojás elkészítéséről, meg ugye tegye minden olvasóm a szívére a kezét, és ismerje végre el, hogy lényegében minden baloldali műfaj. Nem kétséges, hogy egy jobboldali levegőt sem tud úgy venni, mint balliberális embertársai. Ezért meg is ragadnám az alkalmat, hogy megköszönjem minden jobboldali, konzervatív polgártársam nevében, hogy egyelőre megúsztuk a deportálást, hogy még mindig rendelkezünk szavazati joggal, és hogy egyelőre életben hagytak minket. Hiszen a nemzeti érzések, a konzervatív értékrend szerint való létezés olyan személyiségtorzuláshoz vezethetnek, amelyek kialakíthatják a delikvensben a nemzetben gondolkodó és hagyományos értékeket képviselő pártokkal való szimpatizálást is.

De kicsit elkanyarodtam.

Vidnyánszky Attila tehát egészen biztosan tehetséges rendező, színházi szakember, így pártkatonázni legalábbis demagógia, illetve nettó baromság. Ezért azt gondolom, ennél a pontnál legkésőbb jeleznie kellett volna a ballib értékekhez, Brezsnyevhez, Kádárhoz, Biszkuhoz és Major Tamáshoz vonzódó színházi szakmának, hogy a Nemzeti igazgatója pont annyira pártkatona, mint Ascher Tamás vagy Máté Gábor, esetleg a Heti hetes című műsorban a szocialistáknak egykor kimondottan lelkesen kampányoló Alföldi Róbert.

De említhetnénk még Vass Lajost, ­aki 2006-ban egyszerre volt MSZP színeiben ­politizáló ország­gyűlési képviselő és az Operaház miniszteri biztosa, majd 2007-ben főigazgatója. Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége idején. Ugye hogy pikáns, és hogy nem meglepő, hogy kinyílik zsebünkben a székely bicska a Székely Gáborok nyilatkozatai miatt? Maga a pártkatonázó miniszterelnök is végigült náluk 2007. ­március 15-én egy ünnepi műsort az Operaházban.

Az épületbe csak marcona biztonsági őrökön, még marconább civil ruhás rendőrökön, na és persze kordonokon keresztül volt lehetséges csak bejutni. Az utcákon pedig szabályos harcok folytak. Tudom, mert amíg én kint harcoltam, addig a hibbant Néró a királyi páholyban, Vass Lajos társaságában gyönyörködött a műsorban.

Pont azokban a forradalmi időkben debütálhattam Spartacusként, ezért akkoriban üzenték meg, hogy amíg „elkúrtad” pólóban járok próbálni, meg tüntetgetni, nem lesz lehetőségem fellépni az ilyen ünnepi esteken, és ne is számítsak semmilyen állami kitüntetésre. Nem is számítottam, és a most jó pontokért csacsiságokat írogató Blaskó Péterhez hasonlóan nyilván nem is vettem volna át semmilyen díjat a népére támadó miniszterelnöktől. Vicces is lett volna, ha Ferinknek táncolok, meg Gyurcsánytól veszek át díjakat, miközben 2006-ban a saját bőrömön tapasztalhattam meg, mit is gondol valójában a demokratikus értékekről, a gyülekezési jogról és a szólásszabadságról az akkori miniszterelnök. Gyurcsány Ferenc kellőképpen motivált rendőrsége olyan élvezettel és kegyetlenséggel verte akkoriban a magyarokat, hogy Lukasenka egészen biztosan elismerően csettintett a budapesti tüntetők szenvedéseit megörökítő felvételek láttán.

Biztosan tetszett neki, ahogyan a símaszkok mögé bújt állatok viperákkal törnek csontokat és szemekre céloznak. Meg az is, hogy ezek a felhergelt bűnözők felsőbb utasításra leveszik az azonosítószámaikat, és vérben forgó szemekkel, üvöltve indulnak csatába az ellenzéki tüntetők ellen. Megvadult hordaként, vicsorogva rúgták, ütötték még a földön fekvő, védekezésképtelen demonstrálókat is. Nem számított nekik, hogy a sikoltozók idősek, nők vagy 14 éves kamaszok.

A miniszterelnök mindeközben az MSZP-s Vass Lajossal tapsikált és pezsgőzött a királyi páholyban. Most pedig pártkatonázik, kultúrharcot emleget és vagyonelkobzással fenyeget minden olyan színházi szakembert, aki nem a melegházasság elfogadtatásáról, nem a náci és gyűlölködő, mucsai magyarokról meg a szegény, bociszemű, ártatlan damaszkuszi menekültekről és a szotyiköpködő, stadionokat és kisvasutakat építő fasisztákról készít ideológiailag elkötelezett előadásokat.

Eközben a balliberális értelmiség és az ellenzéki sajtó kussol. Talán tetszik is nekik a műsor, és csöppet sem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy a két próba közti szünetekben a művészbüfékben még ünnepi hangulatba kerülve koccintanának is arra, hogy Eperjes, Vidnyánszky, Dörner, Nemcsák és Kiss B. Atilla földönfutó legyen, ha végre szerelmük, Gyurcsány kerül hatalomra.

A volt miniszterelnök részéről elhangzó brutális fenyegetésről pedig hallgatnak, nem érdekli őket, hogy nyílt politikai megfélemlítés történt, nem zavarja őket, hogy az ellenzék legnépszerűbb pártjának elnöke a legsötétebb kommunista-bolsevik időket megidézve vagyonelkobzással próbál meg politikai nyomást gyakorolni minden jobboldali művészre. Kussolnak, és közben amiatt panaszkodnak, hogy a jobboldali sajtó nem hallgatta el, hogy a most erkölcsi iránytűként a helyes direktívát mutató, a politikamentes színházat követelő és Vidnyánszkyt kioktató Székely Gábor 1975-ben még kommunista tömeggyilkosok előtt érvelt az ideológiailag elkötelezett színházcsinálás mellett.

Hiányolják a cenzúrát, nem tetszik nekik, hogy megírtuk az igazságot.

Székely Gábor és Major Tamás szerintük akkora ikonok, és a Színművészetin olyan elementáris szenvedéllyel keresték az igazságot, hogy róluk tilos megírni, mit tettek és mondtak a múltban. Az a rossz hírem van nekik, hogy elmúltak a 70-es és a 90-es évek. Arról írunk, amiről akarunk, mert bizony, bármennyire is nem tetszik nekik, de ilyen ez a fránya demokrácia.