A szakmaiság bolsevista trükk

Csurka István mondta egykoron az SZDSZ-ről: „ők nem választást akarnak nyerni, hanem be akarnak ülni a zsűribe”.

Fotó: MTI/Kovács Tamás

„Minden értelemben földönfutók lesznek. Nem lesz árokbetemetés” – fenyegette meg Gyurcsány Ferenc a tőle egyáltalán nem szokatlan blőd stílusban úgy másfél héttel ezelőtt a Színház- és Filmművészeti Egyetem új kuratóriumának tagjait. Hogy miért lesz földönfutó Vidnyánszky Attila, Lajos Tamás, Rátóti Zoltán, Világi Oszkár vagy éppen Bacsa György? Hát mert „pártkatonák”, orbánisták. Mit sem ér a Kossuth- vagy Jászai Mari-díj, a magyar filmtörténet során először elhozott Emmy-díj vagy a közép-európai szintet átfogó üzleti karrier – ha egyszer orbánisták, nincs helyük „A kultúrában”. Gyurcsány politikai füveskönyve szerint sorsuk a „levegőtlen világ” lesz – gondolom, a börtönre célzott –, miután „higgadtan, racionálisan, szárazon” leszámoltak velük. Meg a hasonlókkal – ezt is csak gondolom.

De a riasztó ábrándokból térjünk vissza a nem kevésbé rideg valóságba! A demokratikus hevületében békés tüntetők ellen brutális rendőrattakot vezénylő volt miniszterelnök verbális támadását követte még sok hasonló: balliberális politikusok, ismert vagy kevéssé ismert „művészek”, megmondóemberek estek neki a kuratóriumnak, kiátkozva azt, ahonnan csak lehet – és hivatkozva arra, hogy sokan már a nyáron tüntettek azért, mert a kormány „értékes, autonóm közösség ellen indított támadást” (igen, ez volt az a tüntike, ahol a Budapest Pride feliratú megafonnal igyekeztek forradalomra bírni a „tömeget”). Történt és történik mindez úgy, hogy a testület éppen csak felállt, jóformán semmit nem mondott, senkit nem rúgott ki, nem zárt be osztályokat, nem rendezett vérengzést.

De a prekoncepció, a történelemből jól ismert kommunista tempó már ott dörömböl az ajtajukon. Ugyanis – mint érzékelhetjük – aki nem tagja a liberális „klubnak”, az értelemszerűen nem lehet része a kulturális elitnek sem, effektíve nincs joga döntéshozói pozíciót vállalni. Sőt. El fogják vinni, ha „bukik a rendszer”, mert morális értelemben nem eléggé beavatott, politikailag velük nem egyívású, és – főleg – ideológiailag nem eléggé képzett, nem legitimálták a „klubtagok”. Az úgynevezett szakma. Függetlenék. (És most nem is térünk ki olyasmire, hogy a jogállamiságot persze sokra tartó Gyurcsány rögtönítélő politikai bíróságokkal ítélkezne a neki nem imponálók felett.)

Viszont ez az a pont, ahol meg kell néznünk ezt a sztorit nemcsak a fűszálak alatt, de a magasból is. Hogy lássuk az általános képletet, a logikát, amely az összes, fentiekhez hasonló vitát átszövi – és melynek józan észen alapuló folyománya annyi, hogy párbeszédre, vitára egész egyszerűen nincsen szükség. Mert mi az valójában, amit látunk? Mi az, ami átszövi nemcsak a kultúráról, de a sajtóról-médiáról, a történelemről, az emlékezetpolitikáról vagy a jogértelmezéséről szóló megannyi ügyet? Mi ez a kultúrharc? Ahogy Kövér László fogalmazott, „nem más, mint a posztkommunista – mára liberálissá vedlett – értelmiségi csoportok és kineveltjeik kompromisszumot, sőt könyörületet sem ismerő, egzisztenciális érdekek mentén folytatott utóvédharca a Kádár-rendszerben megszerzett és a rendszerváltozás első két évtizedében gondosan őrzött hegemónia megtartásáért”.

És ez pontosan így van, azzal megspékelve, hogy ez a balliberális „elit” különbnek akarja láttatni magát, mint amilyen valójában. Ezért vindikálják maguknak minden területen, minden társadalmi alrendszerben – az alkotóművészettől az újságíráson át a „jogvédelemig” – a „függetlenség” és a „szakmaiság” jelzőit. Csak ők a „függetlenek”, csak ők lehetnek „a szakértők”, csak ők lehetnek „a civilek”. Mindenki más, aki körön kívül van, pártos, propagandista vagy egyszerűen sarlatán, kuruzsló. Egy tagadhatatlanul hangadó és professzionálisan szervezett kisebbség szellemi-morális terrorja ez, melynek célja – az informális hatalom mindenkori birtoklásán, az általános társadalompolitikai narratívaalkotás megtartásán túlmenően –, hogy megvezessék a közvéleményt. Hogy elhiggyük: hiába tett le az asztalra valaki már sokat akár színház- és filmművészet terén, ha nem liberális, akkor nem is lehet művész.

De tegyük mutatóujjunkat bármely más közéleti „vita” ütőerére! Szavaknál többet hallgatnak ők el, hogy a sűrűsödő sötétség bekötözze a szemünk és a lelkünk. Sajtó- és médiaügyek? Igazából már nem is pusztán arról van szó, hogy ők a „független újságírók” a „lakájmédiával” szemben, hanem hogy úgy egyáltalán csak ők „az újságírók”, csak ők testesítik meg „a sajtót”, mindenki más „propagandista” – az önmaga állítólagos nélkülözhetetlenségét hirdető Index körüli műhisztéria valójában másról sem szólt. De gondoljunk bele akár az e lap hasábjain lezajlott történészvitára: hiába jöttek fel mindkét oldalról érvek pró és kontra, az egyik oldal (na, találják ki, melyik) a „tényalapú tudományosság” kényelmes zsöllyéjébe pozicionálta magát, „összeesküvés-elméletetek kreálójának” – így lényegében vitára alkalmatlannak – titulálva a másik felet. Ugyanez folyik pepitában jogászkodás terén is: vannak a „tudós jogász kollégák”, a jurisztokráciacéh, akik és amely egyedüliként felszentelt ahhoz, hogy megmondja, hogyan kell értelmezni olyan fogalmakat, mint „jogállamiság”, „demokrácia”, „igazságosság” vagy „egyenlőség”. Bárki más, aki tőlük eltérően értelmezi az „uniós értékeket” vagy a „nemzetközi standardokat” – például hogy egy demokrácia demokrácia akkor is, ha nem liberális – az azon nyomban a diktatúra barbár kiszolgálójának minősíttetik.

A legkörmönfontabb és egyben legzseniálisabb az egészben, hogy a társadalom erkölcsi iránytűjeként tündöklő balliberális elit saját értékrendjét, mely alapján mér és minősít, mindenféle skrupulus nélkül semlegesnek, neutrálisnak nevezi. Az ideológiailag motivált ötletek dicstelen tárházát a „moderált közönség” étlapjaként teszik elénk – csak ebből választhatunk! –, a vacakból mérvadó lesz. Azt próbálják beleszuggerálni az emberekbe, hogy a kultúra, a média, a történelem, a jog csak baloldali, liberális lehet – pontosabban „szakmai” és „független”. Egyszerű, de mégis briliáns átcímkézése ez a dolgoknak. Mert hogy aki nem kapja meg ezt a pecsétet, annak álláspontja azonnal „politikainak” minősül. És ez jelen helyzetben hátrány, hiszen a történet dinamikáját ellentétpárokra fűzik fel: vagy „szakértő civil” valaki, vagy „politikai”. És hát ugye sokkal kényelmesebb és egyszerűbb érzelmileg egy platformra kerülni előbbiekkel, mint a csúnya, rossz és posványos politikával…

Pedig ugye világos, hogy a balliberális szakértők, művészek, civilek, a mucsai jobbos parasztjával szemben késsel-villával enni tudó értelmiségiek is politikai alapokon állnak és világnézetileg motiváltak. Csakhogy a „termék” sokkal könnyebben eladható, a fogyasztó sokkal könnyebben fogadja be az üzenetet, ha az függetlennek, semlegesnek van palástolva, mintha oda lenne mellé biggyesztve, hogy „politikai hirdetést hallottak”. Igen, ahogy Csurka István fogalmazott egykoron az SZDSZ kapcsán: „ők nem választást akarnak nyerni, hanem be akarnak ülni a zsűribe”. A jobboldal feladata azonban nem az, hogy az ő játékszabályaik szerint menjen fel a pályára, hogy azok alapján kezdjen el vitázni, hanem hogy új szabálykönyvet alkosson. Hogy áttörje a bűvöletet és lerántsa ellenfeléről az annak rútságát elfedő leplet, mely alatt oly sok cudar csalárdság lappang. Hogy megmutassa, itt nem a függetlenség, a kultúra meg a sajtó szabadsága áll szemben a „pártos ideológiával”, hanem hogy világnézetek feszülnek egymásnak, és a néző (a választó) a releváns információk birtokában válassza ki, melyikkel szimpatizál. Mert hogy a szakmaiság valóban bolsevista trükk. Azt hiszem, ezt is Csurka mondta. És ebben is igaza volt.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója