Az MDF–SZDSZ-paktum tanulságai

Milyen szerepet játszott a magyar rendszerváltásban az MDF–SZDSZ- vagy más néven Antall–Tölgyessy-paktum?

Budapest, 1990. április 28. Antall József ( MDF ) miniszterelnök-jelölt és Tölgyessy Péter ( SZDSZ ) beszélgetnek az országgyûlés alakuló ülésérõl szóló megállapodás aláírásán, ahol a parlamenti pártok képviselõi és a független képviselõk megbízottja az elõzetes megbeszélések értelmében megegyeztek. Az MDF-et Antall József, az SZDSZ-t Tölgyessy Péter, az FKgP-t dr. Torgyán József, a Fidesz-t Orbán Viktor, a KDNP-t Füzessy Tibor, az MSZP-t Gál Zoltán és a független képviselõket Fodor István képviselte. MTI Fotó: Varga László Fotó: Varga László

Mit szimbolizált az 1990-es MDF–SZDSZ-paktum? Milyen szerepet játszott a magyar rendszerváltásban az MDF–SZDSZ- vagy más néven Antall–Tölgyessy-paktum? Mit szimbolizált, milyen üzenete volt ennek a rendszerváltás egésze szempontjából?

A legnagyobb kormányzó, illetve a legnagyobb ellenzéki párt megállapodását a felek azzal indokolták, hogy „mind a kormányzat, mind az ellenzéki pártok különleges felelősséget viselnek a nemzet előtt: hogy a születő demokratikus intézmények megszilárduljanak és az ország kormányozható legyen. Ezért szükségesnek tartják, hogy a demokratikus intézmények stabilitását és az ország kormányozhatóságát érintő közjogi kérdésekben egyetértésre jussanak.”

A paktum négy fontos kérdésben módosította az 1989 őszén már módosított 1949. évi alkotmányt. Az első: a megállapodás alapján a kétharmaddal elfogadandó törvények számát húszra csökkentette, utóbbiakat pedig a mellékletben tételesen felsorolta. Az indoklás szerint erre azért volt szükség, mert az akkor fennálló alkotmányjogi helyzet alapján a törvények elfogadásához fő szabályként kétharmados többség kellett, csak kivételesek voltak az egyszerű szavazattöbbséggel meghozható törvények.

Ennek hátteréül meg kell állapítani, hogy az ellenzéki pártokat 1989 őszén még az motiválta, hogy ha mégis a régi pártállami erők kerülnének hatalomra az első szabad választások után, akkor a parlament a kétharmados, alkotmányerejű törvényeken keresztül ellent tudjon állni a restaurációs törekvéseknek. Ez a motivációs helyzet változott meg 1990 tavaszán, miután az ellenzék nemzeti-konzervatív része megnyerte a választásokat és kormányt alakított. Ekkortól valóban az vált fontossá, hogy az új kormány az erős ellenzékével szemben is képes legyen önállóan kormányozni (például a költségvetést egyszerű többséggel elfogadtatni). Ezt az SZDSZ csak úgy volt hajlandó elfogadni, hogy húsz, tételesen megadott témakörben ragaszkodott a kétharmados szabályhoz, amelyben a kormánynak megállapodásra kell jutnia a legnagyobb ellenzéki párttal.

A második alkotmánymódosítás kimondta, hogy az egyes miniszterekkel szemben ne, hanem csak a miniszterelnökkel szemben legyen előterjeszthető bizalmatlansági indítvány, méghozzá konstruktív bizalmatlansági indítvány formájában.

Ez a megállapodás, amely a német és osztrák alkotmányjogi mintát követte, jelentős mértékben megerősítette a kormány, de különösen a kormányfő pozícióit. A konstruktív bizalmatlansági indítvány ugyanis kimondja, hogy a kormányfővel szemben bizalmatlansági indítványt kezdeményezőknek meg kell jelölniük azt a személyt is, akit új kormányfőnek akarnak, így a szavazás egyszerre szól a régi kormányfő leváltásáról és az új megválasztásáról. Nyilvánvaló, hogy az esetek döntő részében ez szinte ellehetetleníti a kormányfő leváltását, hiszen az ellenzéki pártoktól az új kormányfő személyében való megállapodás különösen erős egységet követel meg.

Ezt az SZDSZ csak azon az áron fogadta el, hogy a legnagyobb kormányzó párt a megállapodásban lemondott arról, hogy ő adja a köztársasági elnök személyét. A III. számú mellékletben kijelentik, hogy az MDF támogatja az SZDSZ jelöltjének, Göncz Árpád írónak köztársasági elnökké választását.

A negyedik alkotmánymódosítás indoklásában megállapítják: „A nemzeti televízió és a rádió, illetve az MTI nem lehet pártpolitikai csatározások martaléka. Ezért a tévé és a rádió lehetőleg közös elnökét és két alelnökét a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevezi ki.” Ez utóbbi pont is az SZDSZ politikai érdekeit szolgálta, annyiban, hogy az ellenzéki beállítottságú köztársasági elnök, ha nem is alkotmányos jogot, de politikai lehetőséget kapott annak eldöntésére, hogy ki vezesse a modern politikában oly fontos közszolgálati médiumokat és a hírközlési irodát. S miután 1991 júliusában nem írta alá a miniszterelnök által a rádió és a televízió alelnökének jelölt személyek kinevezését, többek között ennek hatására kitört a magyar médiaháború (ami, mint látjuk, a mai napig tart).

Húsz évnek kellett eltelnie – benne a minden szempontból a népszuverenitást semmibe vevő Gyurcsány-érával, a ­2006-os őszödi beszéddel és a 2006-os őszi rendőrattakokkal –, mígnem 2010 után végre elindult egy olyan folyamat, amely végre nem paktumokról, elit- és kamarillapolitizálásról szól, hanem a polgárok bevonásáról a közéletbe, a valódi, nem pedig az álcivil társadalom megerősödéséről, nemzeti konzultációról, egyáltalán a népszuverenitás és népakarat komolyan vételéről.

A paktummal, alkukkal szegélyezett rendszerváltás ezért sem hozott ott és akkor lelki megújulást és katarzist a magyar népben. Az utóbbi években azonban ez utóbbinak a jelei mutatkoznak, mindannyiunk szerencséjére. Ha 2022-ben az ellenzék kerülne hatalomra, mindez megtörne és a visszájára fordulna. „Csak” ennyi a tét a 2022-es parlamenti választásokon.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója