Tűzpánik Kis Moszkvában

Rákosi 1950-ben elvette Gyarmattól a megyeszékhely címet, és Kis Moszkvának adta.

Budapest, 2010. szeptember 16. A szerzõ Rákosi Mátyás miniszterelnököt ábrázoló fotója. A felvétel készítésének idõpontja ismeretlen. A múlt század harmincas-ötvenes éveiben alkotó neves fotómûvésznek, Várkonyi Lászlónak a munkásságát foglalja össze a Magyar Távirati Iroda által most megjelentetett, Tiszavárkonytól Montrealig címû fotóalbum, amelyet a Mai Manó Házban mutattak be. MTI Fotó

Salgótarjáni embernek 1956 legemlékezetesebb napja december nyolcadika. Azóta a várost – gúnynevén „Kis Moszkvát” – valamiféle torz beletörődés igazgatja. Gyilkosok és áldozataik hozzátartozói élnek együtt hatvannégy éve. Az elképesztő állapot azzal a december 8-i sortűzzel kezdődött.

Hogy Tarján mennyire rászolgált gúnynevére, jól jellemzi, a város „ékessége” ma is az a Fő téren álló Fegyvert fogó munkás szobor, amelyet a Tanácsköztársaság iránt érzett hervadhatatlan tisztelet jegyében állítottak még 1959-ben, a kommün kikiáltásának 40. évfordulóján. (Az alkotás éppoly lerobbant állapotban van, mint maga a környék, ez azonban nem zavarja a városvezetést, ahogyan az sem, hogy már 2012-ben határozat született: el kell távolítani a bolsevik mementót.) Az önkormányzat a közterületek elnevezésein sem hajlandó változtatni. Erről azután döntött a közgyűlés, hogy a Magyar Pat­rióták Közössége a Nógrád Megyei Kormányhivatalhoz fordult, mondván, önkényuralmi utcaelnevezések (Zalka Máté, Frankel Leó, Szabó Ervin stb.) találhatók a városban. A balos önkormányzat azonban fütyült a kritikára, mindent változatlanul hagyott. Talán úgy okoskodtak, ez még jól jöhet.

A szénbányászatra szakosodott város a Rákosi-évek elején rohamosan felszippantotta a környező falvak lakosságát, a földjüket vesztett emberek rákényszerültek a bányászat adta munkákra. Ezzel egy időben rohamosan alakultak a pártszervezetek, Kis Moszkva amolyan mintavárossá nőtt, sűrűn látogatták és ajnározták a pártvezetők.

Még élő szemtanúk állítják, azt a bizonyos december nyolcadikai tüntetést maga a hatalom szervezte. Délelőtt a munkahelyeken összekürtölték a dolgozókat arra kérve, vonuljanak a megyeháza elé tüntetni, mert két munkástanácsi vezetőt letartóztattak. Órákon belül több ezren gyűltek össze a hatalmas placcon, velük szemben 30-35 géppisztolyos ávós sorakozott fel – ők is tarjániak voltak –, a szomszédos rendőrkapitányság előtt két szovjet tank állt.

Marosán volt a megtorlásszervezők legismertebb „arca”. Vagy inkább pofája. Buci Gyuri a vérengzés előtti napon bejelentette: „Mától nem tárgyalunk, lövünk!” És lőttek. Kádár bábkormánya így próbálta „megoldani” a szűnni nem akaró feszültséget.

Az első sorozatot szinte azonnal követte a második. Aki még állva maradt, rémülten rohant fedezéket keresni. Tarjáni gyilkolta a tarjánit. Kis Moszkva vérben fürdött – a saját vérében. Hogy mennyien vesztették életüket a helyszínen vagy menekülés közben, már sosem fogjuk megtudni. Az első napokban nagyjából százra becsülték a halottak számát.

A Biszku-ügy egyik bírósága még hat évtizeddel később is így „szemléltette” az eseményeket: „Az igaz, hogy volt sortűz Salgótarjánban, de azt nem a karhatalmisták kezdeményezték, hanem a szovjetek. A mieink csupán »tűzpánikba« estek, azért lőttek.”

– Agyonhallgatta a város a borzalmakat – magyarázta egy tavalyi riportomban megszólaló helybeli idős orvos. – Még a feleségemmel se beszélgettünk róla soha. Még a hetvenes években is, amikor vizsgálatra jöttek az emberek és én láttam a testükön a lövések nyomait, csak suttogva, titokban beszéltünk sortűzről. Úgy éreztem, mi szégyelljük magunkat a gyilkosok helyett.

Sokan az áldozatok temetésére sem mertek elmenni. Tarján megtanult félni a kommunistáktól. Pedig a nógrádi emberek – a jó palócok – nem ilyenek.

Egy kis történelem. Balassagyarmatra, a palóc fővárosba 1919 január közepén vonult be a cseh légió. Elfoglalták a hivatalokat, átvették a közigazgatást, a magyar feliratokat leverték, sőt azonnal elrendelték a szlovák nyelv kötelező használatát. A zömmel magyarok lakta város népének ez már sok volt. Előkerültek az elrejtett fegyverek. Vasutasok, postások, tanárok, diákok, frontról hazatért katonák szálltak szembe az idegenekkel. Három nap alatt elkergették a betolakodókat. ­Január 29-ének estéjére Balassagyarmat valamennyi középületén újra magyar zászló lengett. Mi lett a hős város jutalma? Rákosi 1950-ben elvette Gyarmattól a megyeszékhely címet, és Kis Moszkvának adta.

Az igazság még adósa a palóc embernek.