Az első sorozatot szinte azonnal követte a második. Aki még állva maradt, rémülten rohant fedezéket keresni. Tarjáni gyilkolta a tarjánit. Kis Moszkva vérben fürdött – a saját vérében. Hogy mennyien vesztették életüket a helyszínen vagy menekülés közben, már sosem fogjuk megtudni. Az első napokban nagyjából százra becsülték a halottak számát.
A Biszku-ügy egyik bírósága még hat évtizeddel később is így „szemléltette” az eseményeket: „Az igaz, hogy volt sortűz Salgótarjánban, de azt nem a karhatalmisták kezdeményezték, hanem a szovjetek. A mieink csupán »tűzpánikba« estek, azért lőttek.”
– Agyonhallgatta a város a borzalmakat – magyarázta egy tavalyi riportomban megszólaló helybeli idős orvos. – Még a feleségemmel se beszélgettünk róla soha. Még a hetvenes években is, amikor vizsgálatra jöttek az emberek és én láttam a testükön a lövések nyomait, csak suttogva, titokban beszéltünk sortűzről. Úgy éreztem, mi szégyelljük magunkat a gyilkosok helyett.
Sokan az áldozatok temetésére sem mertek elmenni. Tarján megtanult félni a kommunistáktól. Pedig a nógrádi emberek – a jó palócok – nem ilyenek.
Egy kis történelem. Balassagyarmatra, a palóc fővárosba 1919 január közepén vonult be a cseh légió. Elfoglalták a hivatalokat, átvették a közigazgatást, a magyar feliratokat leverték, sőt azonnal elrendelték a szlovák nyelv kötelező használatát. A zömmel magyarok lakta város népének ez már sok volt. Előkerültek az elrejtett fegyverek. Vasutasok, postások, tanárok, diákok, frontról hazatért katonák szálltak szembe az idegenekkel. Három nap alatt elkergették a betolakodókat. Január 29-ének estéjére Balassagyarmat valamennyi középületén újra magyar zászló lengett. Mi lett a hős város jutalma? Rákosi 1950-ben elvette Gyarmattól a megyeszékhely címet, és Kis Moszkvának adta.
Az igazság még adósa a palóc embernek.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!