Mélyállam Magyarországon

Kicsit későn kezdtük el felszámolni az államon élősködő mélyállami kulturális struktúrákat, de legalább elkezdtük.

A magyar állam reformjára 1990 után nem került sor, a kommunista államapparátus megmaradt, a vezetői posztokon volt némi csere, de az újak is sokszor behódoltak a posztkommunistáknak. Valamikor a hetvenes években az ideológiai állam gyengülni kezdett, mert látványosan és szinte mindenki számára érzékelhetően alkalmatlannak bizonyult a kommunista rezsim ideológiai és gazdasági céljai­nak megvalósítására, sőt kulturális értelemben sem bizonyult olyan sikeresnek, mint remélték. Egyre több lehetőség nyílt az államapparátus, a titkosszolgálatok és a párt egymással vetélkedő hálózataiban lévő emberek számára, hogy anyagi és karrier-részérdekeiket az ideológiai állam rovására érvényesítsék. Ezt a puha kommunista diktatúra ekkor már nem tudta megakadályozni, mert egyrészt a vezetést már el lehetett szigetelni ezektől az információktól, másrészt a teljes párt- és állami elitet átitató kapcsolatrendszerek, hálózatok, a szovjet titkosszolgálatok folyamatos beavatkozása a korrekciókat és a retorziókat is képes volt megakadályozni.

Nem lényegtelen tényező, hogy a Magyarországon tevékenykedő szovjet titkosszolgálatok is egyre jobban részérdekek befolyása alá kerültek, főleg gazdasági területen. Ekkor már felvillantak a későbbi orosz oligarchátus előképei. A KGB már a nyolcvanas évek elején világosan látta, hogy a rendszer gazdaságilag menthetetlen, így alaposan előkészítette a saját menekülési útvonalait. Arra is vannak jelek, hogy Oroszországban az egykori keményvonalas kommunisták nem kis része felfedezte az orosz nemzeti célokat, még jóval 1991 előtt. Sose felejtsük el, csak és egyedül nálunk van az, hogy a baloldali-liberális politikai csoportok teljes egészében a nemzeti gondolat halálos ellenségei. Ez sajnos igazi hungarikum. Sőt maga Kádár vagy Aczél is sokkal patriótább volt, mint a jelenlegi magyarországi liberálisok.

Ebben az értelemben névleges magyarországi rendszerváltás történt az MSZMP vezetőivel és a legfelső, régi vágású pártelitjével, mert az alapvető döntéseket nem ők hozták. A rendszerváltást nálunk a kommunista ideo­lógiai államban kiépült mélyállam vezényelte le. A gazdasági hatalom megszerzése volt az elsődleges cél, de amíg nem voltak biztosak benne, hogy elkerülhető a felelősségre vonás, a külkereskedelmen keresztül fosztották ki az országot. A nyolcvanas évek államadósság-növekedéséhez jelentős mértékben járult hozzá az, hogy a külkereskedelmet elfoglaló titkosszolgálati csoportok gyakorlatilag rablóbandákként működtek, és a nyolcvanas évek második felének zűrzavarában dollármilliárdok felett szerezték meg a rendelkezési jogot.

A privatizációs folyamat során aztán legálisan is hatalmas vagyonok születtek. A rendszerváltás sikere számukra az volt, hogy az gyorsan, rendezetten és vértelenül zajlott le. 1991-ben arra ébredhettek, hogy szinte mindenki ott van a formális és informális hálózatok emberei közül, ahol a rendszerváltás előtt. Ekkor elkezdhettek foglalkozni a hatalomátmentés aprómunkájával, az oktatásban iskolaigazgatói, tanfelügyelői, a felsőoktatásban tanársegédi szintig átmentettek mindenkit, a kulturális terület teljesen változatlan maradt, ahogy az igazságszolgáltatásban, a rendőrségben és minden más társadalmi alrendszerben is túlélt szinte minden hálózati ember.

1990-ben a kommunista mélyállam a formális hatalmon kívül más hatalmi lehetőségeket is meg tudott szerezni. Mindenütt olyan emberek ültek, akik nem a magyar államhoz, nem a magyar nemzethez, hanem elsősorban és sok esetben csak a kommunista mélyállami struktúrákhoz voltak bekötve, ahhoz voltak hűségesek. Több tízezer fontos és zsíros pozícióban lévő, vagyis ott maradó ember élte meg úgy, hogy az alig nevesített korábbi hálózati kapcsolatrendszerének köszönheti azt, hogy főrendező, főszerkesztő, osztályvezető, tanszékvezető maradhatott.

Itt már csak a szociológiai és pszicholó­giai tényezők számítottak. Ez a mélyállami társadalmi réteg úgy élte meg, hogy az egész demokrácia, a magyar szuverenitás újbóli megszerzésének nincs más célja, mint az, hogy kiforgassa őket a vagyonukból, elvegye a diktatúrában nagy gonddal építgetett karrierjüket. Nagy részük eleve nem volt nemzeti érzelmű, az SZDSZ-szel pedig egy primitív felsőbbrendűségi érzéssel átitatott, szélsőséges világlátás kapott politikai képviseletet, amely mögött ott állt a megszerzett teljes gazdasági hatalom is. Az ország kulturális és egyetemi elitjének döntő többsége, a teljes média az ő szolgálatukban állt.

1990-ben a kommunista diktatúra mélyállama vette át a hatalmat Magyarországon. Állampolgárként, jobboldaliként azt szoktuk meg, hogy teljesen természetes és szokásos, hogy az 1990-ben megszerzett pozíciók, hitbizományok érinthetetlenek. Harminc éve Stockholm-szindrómások vagyunk, beletörődtünk a rendszerváltás elmaradásába. Abba, hogy olyan szerzett jogokat tűrünk el, amelyeket nemcsak mind közönségesen rablás útján vettek el tőlünk, a nemzetünktől, az államunktól, de azt is, hogy ezeket a jogokat, birtokokat és pozíciókat teljes természetességgel használják a magyar nemzeti érdekek ellen.

A diktatúra mélyállama az elmúlt tíz évben kiszorult a Magyar Nemzeti Bankból, a gazdaságirányításból, a bankrendszer jelentős részéből, a parlamentben elvesztette a többségét, kihalt és kipenderíttetett az államigazgatás jelentős részéből, de szinte teljesen túlélt a médiában és megőrizte totalitását a társadalomtudományokban és a művészetekben.

Magyarország gazdasági sikerei az elmúlt tíz évben annak köszönhetők, hogy a kommunista mélyállam képviselői többet nem gyakorolhatnak hatást a gazdaságirányításra és a bankrendszerre, az állam költségvetésére. A megkezdődő demográfiai fordulat annak köszönhető, hogy sikerült teljesen elszakadni az emberellenes liberális társadalompolitikától, és a kormányzat nem deviánsbarát, hanem például középosztálybarát adópolitikát tud folytatni.

Meg kell értenünk, az egy normális országban nem természetes, hogy például a kulturális erőforrások döntő többségét az azokat a nemzeti célok ellen felhasználó elitcsoportok uralják. Olyanok csináltak idáig színházat, filmet Magyarországon, akik az alapvető szuverenitástól kezdve minden más nemzeti cél elérésében, létezésében is ellenérdekeltek. Attól, hogy ők természetesnek tekintik a saját szerzett jogaikat, nekünk nem kell így tennünk. Kicsit későn kezdtük el felszámolni az államon látványosan és nyilvánossággal álcázva élősködő mélyállami kulturális struktúrákat, de legalább elkezdtük.

A szerző szociológus