Európa-politika a háború után

Hogyan alakult az elmúlt mintegy hetven év során az európai közösségen belül a föderalizmus és a szuverenitás küzdelme?

Forrás: wikimedia commons

Májustól vita indult az unió jövőjéről, a lehetséges alternatívákról, a merre tovább kérdéséről, s ebben a vitában részt vesznek az uniós alapintézmények, a tagállamok vezetői, illetve – elvileg legalábbis – még az euró­pai polgárok is. Az alapkérdés láthatóan egyértelmű: a szupranacionális európai állam megteremtése irányába induljunk-e el, avagy teremtsük meg a nemzetállamok szuverenitására épülő uniót?

A vitához annyiban járulnék hozzá, hogy áttekintem:

hogyan is alakult az elmúlt mintegy hetven év során az európai közösségen belül a föderalizmus és a szuverenitás küzdelme. Mit akartak az alapító atyák, majd a későbbiekben hogyan alakult ez a törésvonal az egyes államok, ideológiai és politikai csoportok között. S milyen tanulságokkal szolgál mindez a mának?

A második világháború után Európa nyugati felén uralkodóvá vált az a nézet a politikai elitek körében, hogy az európai nemzeteket és államokat föderális nemzetközi szervezetekben kell integrálni, egyesíteni, elkerülve ezzel az újabb háborúkat, amelynek elsődleges okozói az akkori megítélés szerint a nemzetállamok voltak. Ezt a törekvést támogatta az Amerikai Egyesült Államok kormánya is, Dean Acheson külügyminiszter például arról írt, hogy az európai politikusoknak nemzetek feletti intézményeket kell létrehozniuk. Az elképzelés mögött állt a globális – elsősorban angolszász – pénzügyi elit is, amelynek elemi érdeke volt a nemzetállamok gyengítése és ezáltal a piaci-pénzügyi műveletek előtt még fennálló akadályok lebontása. Hozzájuk közel álló ember volt az eredetileg konyakkereskedő Jean Monnet, akit nemcsak a pénzügyi körök, de az amerikai kormány is támogatott, így jelentős hátszéllel kezdeményezhette az integrációt a francia kormánynál, jelesül annak külügyminiszterénél, Robert Schumannál.

Az integráció szellemében jött létre 1946-ban az Európai Föderalisták Uniója, majd 1947-ben a Mozgalom az európai egységért, amelynek 1948-as hágai gyűlésén már megpendítették az Európai Unió gondolatát; ezen az ülésen Winston Churchill elnökölt, jelen volt többek között Konrad Adenauer, François Mitterrand, Paul-Henri Spaak és Altiero Spinelli is.

1949-ben pedig létrejött az Európa Tanács. Tény ugyanakkor, hogy az általános célok hangoztatását nem követték konkrét lépések, és a britek a hagyományos szuverenitásuk védelme érdekében kezdettől fogva keményen ellenálltak mindenféle föderális törekvésnek.

Jean Monnet, aki globalista is volt, látván a kudarcokat, más utat választott: ráébredt arra, hogy a föderáció nem jön létre nagy és látványos lépésekkel, hanem a funkcionalizmus szellemében, vagyis szakpolitikai intézmények felállításán keresztül, amelyek azután további intézmények létrehozását követelik meg, és ez vezet el a teljes politikai föderációig.

Monnet ennek alapján dolgozta ki az Euró­pai Szén- és Acélközösség (ESZAK, másnéven: Montánunio) tervét, saját önéletrajza szerint 1954 tavaszán az Alpokban, hegymászás közben.

A terv egyszerre szolgálta a háború utáni német probléma megoldását és az integráció megvalósulását a nyugat-európai országok között. Tervét elfogadtatta Schuman francia külügyminiszterrel, korábbi miniszterelnökkel, Schuman 1950. május 9-én ezt az európai közvélemény elé vitte, s nemsokára megkezdődtek a tárgyalások a francia és a német fél között.

A francia–német tárgyalások eredményre vezettek, és Monnet koncepciója alapján az ESZAK-ot három fontos intézmény alkotta volna: a kezdettől fogva szupranacionális, európai kormányként működő főhatóság, amelynek a döntései a tagállamokra nézve kötelező erejűek; a közgyűlés, amelyben a tagállami parlamentek által delegált képviselők dolgoznak nemzetek feletti arcéllel, és a bíróság, amelynek határozatai felülírhatják a tagállami jogrendet. Tehát három, egyaránt föderalista jellegű intézmény. Hollandia, féltve szuverenitását, ebbe nem egyezett bele, s javasolta a tagállamok minisztereiből álló tanács létrehozatalát, amely felügyeletet gyakorolhat a főhatóság felett. Hollandia mögé álltak a Benelux államok, s végül Monnet-nek engednie kellett: létrejött a kormányközi (vagyis nemzeti szuverenitásra épülő) Miniszterek Tanácsa. Ám ezzel együtt a Montánunió meghatározó ügyeiben megmaradt a főhatóság kompetenciája, tehát a kezdeti időszakban a föderalizmus egyértelműen előnyben volt a kormányköziséggel szemben.

Az ESZAK Monnet funkcionalista koncepciójának győzelmét hozta, szemben az azonnali politikai integráció gondolatával, amit az Európa Tanács és más mozgalmak képviseltek, és eredménytelennek bizonyultak. Fontos kiemelni: az integráció első lépését a politikai elitek és technokraták tették meg, az európai polgárok ebben a folyamatban nem kaptak szerepet.

Legitimációs problémákkal, a szövetség demokratikus alapjainak a hiányával senki nem foglalkozott, egyedül a britek vetették fel ezt a kérdést, akik szuverenitásuk védelme miatt egyébként sem csatlakoztak a Montánunióhoz.

Az európai integráció első intézménye, államszövetsége tehát föderális célokkal indult, de rögtön az elején „beépült” a rendszerbe egy kormányközi szervezet is, s így, ha egyensúlyról nem is, de ellensúly meglétéről kezdettől beszélhetünk.

Ez a korszak, az ötvenes évek eleje az éleződő hidegháború korszaka, amelyben zajlik a koreai háború is, a franciák pedig vívják a csatáikat az indokínai háborúban. Ez már 1951-ben felerősítette azt az elképzelést az ESZAK vezetőiben, hogy a még Sztálin vezette Szovjetunióval szemben létre kellene hozni az Európai Védelmi Közösséget (EVK), tehát a közös hadsereget. (A terv kiötlője ismét Monnet volt.) Nem kevés hátszelet adott ehhez, hogy a NATO akkori főparancsnoka, az USA későbbi elnöke, Dwight Eisenhower azt közölte Monnet-val 1951-ben, hogy kész támogatni az EVK-t.

A történet – és egyben a történelem – azonban fordulatot vett: 1953-ban meghalt Sztálin, befejeződött a koreai háború is, s az enyhülés szellője érződött a világpolitikában. Franciaország közben még vívta véres és reménytelen indokínai háborúját a vietnamiak­kal szemben, és a francia politikai életben éles ideológiai küzdelem alakult ki az önálló hadsereg megőrzése vagy feladása kapcsán, amely valójában a szuverenitás megőrzéséről vagy feladásáról szólt, és szinte „vallásháborúvá” változott. Az egymást váltó francia kormányok nem tudták keresztülvinni a parlamenten a ratifikációt, Schuman ekkorra már háttérbe szorult és a szuverenista gaulle-isták politikai erőfölénybe. Ráadásul 1954 májusában a franciák döntő vereséget szenvedtek Dien Bien Phunál, amelynek következtében a kormány lemondott, s jött a ­föderációt nem támogató Pierre Mendes France, aki 1954 augusztusában parlamenti szavazásra vitte a közös hadsereg ügyét, amelyet ekkor a parlament leszavazott.

Ez látványos fordulatot hozott az ESZAK és az európai integráció történetében: az EVK bukásával együtt lekerült a napirendről az Európai Politikai Közösség terve is, és ezzel egyelőre álomba szenderült a föderális Európa gondolata is. A franciák elveszítették kezdeményező szerepüket, a németek is leálltak. Jean Monnet a kudarc hatására 1954-ben lemondott főhatósági elnöki pozíciójáról, De Gasperi pedig ugyanebben az évben meghalt. A föderációs, szupranacionális „láz” megszűnt, s jó időre lekerült a napirendről.

Az 1954-es évtől kezdve a „nagy” ügyek (politika, védelem) helyett a kisebb, kezelhetőbb témák felé fordult a tagállamok figyelme, így került előtérbe a gazdasági együttműködés megerősítése, a vámunió és a közös piac gondolata. Főleg a Benelux államok kezdeményezésére ismét Spaak volt az, aki megkezdte erről a tárgyalásokat, miközben Monnet, folytatva funkcionalista föderalizmusát, az atomenergia békés célú felhasználásáról szóló együttműködés tervét dolgozta ki, ez kapta 1957-ben az Euratom nevet.

A szuezi válság, az 1956-os magyar forradalom is gyorsította az új, immáron nem föderális alapokon álló szerveződés létrejöttét, amelynek során már tabunak számított a politikai integrációról beszélni.

Szimbolikus pillanat volt, amikor 1957 februárjában tanácskoztak a Hatok, és döntöttek az Európai Gazdasági Közösség (EGK, Közös Piac) megalakításáról. Vagyis már nem a főhatóság (a későbbi bizottság), hanem a tanács, a későbbi Európai Tanács előfutára hozta meg a döntést kormányközi, tehát szuverenista alapokon.

A folyamat betetőzéseként 1957. március 25-én megkötötték a római szerződést, amelynek következtében létrejött a Közös Piac, illetve az Euratom, lezárva az első, elsősorban a főhatóság mint szupranacionális szerv által meghatározott föderalista korszakot. De a történet itt nem állt meg: a föderalizmus–szuverenitás-törésvonal mentén tovább folytatódott a küzdelem a hatvanas években.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

(A borítóképen Konrad Adenauer, a Német Szövetségi Köztársaság első kancellárja, az európai együttműködés egyik „atyja” Forrás: Wikimedia Commons)