időjárás 1°C Melinda , Vivien 2022. december 2.
logo

Így bizony nem fog menni

Szánthó Miklós
2021.06.30. 07:50
Így bizony nem fog menni

Mivel bizonyos körülmények között a transznemű férfiak és a nem bináris személyek is teherbe eshetnek, így nemi identitásuk alapján való hátrányos megkülönböztetéstől mentes gondozásra jogosultak – ez szerepel az ­Európai Parlament által nemrégiben elfogadott javaslatban. No nem abban, mely az egész Euró­pai Unió területét az „LMBTQ-szabadság területévé” nyilvánította (merthogy van egy ilyen is), hanem az úgynevezett Matić-jelentésben, mely egyébként általános és korlátlan emberi jogként definiálja az abortuszt – és azon kisgyermekek számára, akik ennek ellenére életben maradnak, LMBTQ-irányú szexuális nevelést irányoz elő, amelynek „tükröznie kell a szexuális irányultság, a genderidentitások, a kifejezésmódok és a nemi jellemzők sokféleségét”.

Ha minden más, az EU-val kapcsolatos tudásunktól, problémáinktól, vitáinktól el is tekintenénk, pusztán ezen két dokumentum alapján túlzásoktól mentesen kijelenthető: így nem nagyon lesz közös európai jövő. És nem „csak” azért, mert az uniós politikai mainstream – és intellektuális tányérnya­lóik – kifejezetten olyan „életmód-tanácsadó szolgáltatást” üzemeltet, melynek preferenciáiból alapvetően nem születhet új emberi élet (vagy ha igen, igyekeznek meggyilkolni azt), hanem azért is, mert azt akarják, hogy ezt a szolgáltatást mindenki kötelezően igénybe vegye, és az alapján rendezze be szűkebb és tágabb környezetét. Leszbikusság, homoszexualitás, biszexualitás, transzneműség, interszexualitás, „queerség” (utóbbiról tényleg nem tudom, hogy micsoda), genderfluiditás, abortusz – ezek a legújabb kori, legtrendibb, legmodernebb, legkúlabb, legjóemberkedőbb Európa politikai és társadalmi hívószavai, melyeknek nemcsak a tolerancia, a megértés vagy a mögöttük álló késztetés rezignált elfogadása jár ki, hanem a kifejezett és kivételt nem tűrő reklámozás, ünneplés is.

Szóval érdemes tisztán látni, még ha ez számos politikai – sőt annál sokkal radikálisabb: világnézeti – vitát hoz is felszínre. A sokféleség és a nyíltság jegyében mindenki kebelre ölelését és az eddigi korlátok lebontását hirdető szirupos érzékenyítés- és semlegességkultusz valójában egy ideológia kifejeződése: egy olyan kulturális imperializmusé, amely a liberálisok értékválasztását akarja rákényszeríteni valamennyi társadalomra. A kényelmesség, a globális fogyasztói értékláncok szülte uniformizmus, a totális egyéni önmegvalósítás és a viszonylagosság hívószavaiba burkolózva nemcsak az etnikai, de minden társadalmi struktúrát, sőt még a természetes rendet is igyekeznek cseppfolyóssá változtatni. Hiszen ha minden (igazság) relatív (így a nemzet, az állam, a kulturális hagyomány, a történelem, a szexuális orientáció rendeltetésszerű/rendeltetésellenes mivolta, a nemiség vagy akár az is, hogy csak nő szülhet gyereket), minden kevert identitású és a hatalmas önkiteljesedés közepette mindenki nagyon sokszínű individuum lesz, akkor valójában mindenki ugyanolyanná válik – a „te is más vagy, te sem vagy más” disztópiája hirtelen valósággá lesz. Ha pedig mindenhol a keverten egynemű identitás lesz a meghatározó, akkor arra sokkal egyszerűbb és könnyebb ráhúzni valamiféle egységesítő, föderális vagy globális struktúrát – például egy európai szuperállamot.

Ahogy a nemzeti lét mellett erőteljesen kiálló izraeli konzervatív gondolkodó, Yoram Hazony fogalmaz: „a liberális konstrukció hívei egyetlen imperialista vízió érvényesülésé­ben egyesülnek: olyan világot szeretnének látni, melyben a liberális elveket egyetemes törvények kodifikálják és szükség esetén erővel kényszerítik rá a nemzetekre”. Korunk „nagy célja” tehát a liberalizmus korlátlan, feltétel nélküli elfogadása és elfogadtatása, melynek legfőbb tételeit (migráció, multikulti, genderizmus, abortusz, eutanázia, droghasználat mint emberi jog) ráadásul igyekeznek olyan magasztos, nemes márkaként beállítani, mint amelyek túl vagy kívül vannak „a politikán”. Aktuális példa erre, hogy a térdeplés vagy a szivárványmarketing nem minősül politikai véleménynyilvánításnak – azok pusztán passzív „nem csinálása” viszont igen.

Talán most, a magyar gyermekvédelmi törvényre adott nemzetközi, valóban egyféle birodalmi gőgöt sugárzó liberális reak­ciók tették kézzelfoghatóvá azt, ami régebb óta nyilvánvaló: nemcsak hogy csendben tagadni nem lehet az új, liberális „igazságokat”, de saját hitünk – mely azért erősen egybecseng a teremtés parancsával – mellett is tilalmazott kiállni (sőt, még a gyermekek jogai is alárendelendők a szivárványos parádé nemtelenségének). Bár kevesek ingerküszöbét érte el, nem feledhető, hogy a Magyarország elleni jogállamisági eljárást megindító Sargentini-jelentés egyik „vádpontja” az volt, hogy az alaptörvény házasságdefiníciója „elavult meggyőződésen alapul”. Nem feledhető az sem, hogy mi volt a reakció akkor, amikor a magyar jogalkotó törvénybe merte foglalni a „születéskori nem” fogalmát (mely, lássuk be, valóban vagy lány, vagy fiú lehet), vagy hogy szintén dilettánsnak és nevetségesnek igyekeztek beállítani azt a természetszerű igaz­ságot tükröző alkotmányos passzust, mely szerint „az anya nő, az apa férfi”.

Akkor, alig fél évvel ezelőtt eltúlzottnak ítélték e módosítást, mondván, ilyen alapon azt is rögzíteni kellene, hogy az ég kék, a fű meg zöld – mára viszont kiderült, hogy európai parlamenti képviselők többsége szerint a férfi is lehet szülőanya. Tehát bármennyire is elszomorító morális szempontból, politikailag annál fontosabb, hogy kiálljunk a normalitás mellett, mert annak agresszív lebontása a szemünk előtt zajlik. A bociszemű „jogkiterjesztő” mozgalmak először fröcsögő jóemberkedéssé, majd lenyűgöző erejű gonoszsággá váltak. Az európai köznyilvánosságot jakobinus őrület kerítette hatalmába, mely a szellemi, és lassanként a jogi terror eszközeivel akarja elhitetni velünk, hogy amit korábban gondoltunk és nagyszüleinktől tanultunk a dolgok állásáról, az nem is úgy van. Hogy ezentúl minden másképp volt: a speciá­lis az általános, a kivétel a főszabály, a rendeltetésellenes a rendeltetésszerű, és igazából az abnormális a normális.

És hangsúlyozom, az emberek ilyen jellegű mentális újraprogramozásában, a liberális ellenvalóság felépítésében már nem az a dermesztő, hogy a politikai korrektség mindent átható algoritmusa miatt tilos a „korábbi” főszabály, a „norma” mellett kiállni – arra ugye az volt a válasz, hogy objektív igazságról ne merjen beszélni senki, hiszen „mindenkinek megvan a maga igazsága”. Hanem az, hogy ha valaki nem bizonyítja magától és tevékenyen, hogy kifejezetten helyesli a progresszió karneváli abszurditását, akkor igazából nem is demokrata. Könnyen felhívható itt az a pár hónappal ezelőtti „BLM-sláger”, mely úgy szólt: „white silence is violence” – azaz a „társadalmi igazságharc”, az „antirasszizmus” ügyét aktívan és hangosan fel nem karoló fehérek is rasszisták, mi több: erőszaktevők. És az erőszaktevőkre ugye kiközösítés vár, a társadalom haragja az „új morál” nevében rájuk jogosan sújt le.

Pontosan így érnek egybe az uniós jogállamisági és demokráciaviták is a liberomarxista ideológiai térfoglalással, mely már nem osztály-, hanem identitásharcon és a vágyak korlátlan kielégítésén alapul. Az állam és a nemzeti lét meghaladását szolgáló intézményi keret az egyre több és több hatáskört magához vonzó, végül egy birodalomba torkolló Európai Unió, a keretet kitöltő – egyben a hatáskörbővítést folyamatosan legitimáló – tartalom pedig azok az „értékek”, melyekről azt állítják, hogy azokat mindannyian osztjuk. Aki nem így tesz, azt – ahogy azt a pedo- és zoofíliát korábban legalizálni igyekvő holland miniszterelnök, Mark Rutte irányozta elő – „térdre kell kényszeríteni”. Pusztán azért, hogy „bűnei” miatt vezekeljen, vagy van ennek valami durvább, nyomdafestéket nem tűrő célja, még nem világos. Ami viszont az: ezzel az amoralitást kéjelgő, pökhendi dühvel a világba üvöltő kórussal nehezen képzelhető el közös európai otthon. Ahhoz valóban egy kicsit több megértésre és a műmájer surmó­gengszter stílus helyett valódi toleranciára lenne szükség. Már azok részéről, akik állítólag sokra tartják ezeket az „értékeket” – és akik összehívták az Európa jövőjéről szóló konferenciát, hogy együtt vitassuk meg közös dolgainkat. Na, vita az lesz bőven – és mi ott leszünk. Istenért, hazáért, családért.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója

(Kiemelt kép: Mark Rutte holland miniszterelnök érkezik az Európai Unióból történõ brit kiválás ügyérõl (Brexit) rendezett rendkívüli európai uniós csúcstalálkozóra Brüsszelben 2019. április 10-én. Fotó: MTI/EPA/Stephanie Lecocq)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.