Az a vád érte a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumát, hogy nem elég toleráns a Pride eszméjével kapcsolatban. Azt vetették az alapítvány szemére, hogy ellenérzését fejezte ki a Pécsett megtartott, Budapest után immáron második Pride felvonulással összefüggésben. A felvetés igaz, sőt bizonyított. Mert valóban nem egyezik erkölcsi ízlésünkkel és az identitásról alkotott képünkkel, ami a Pride-on történik. Egyszerűen elfogadhatatlan, hogy emberek érzelmi életére és vágyaikra vonatkozó, a hálószobák meghitt nyugalmát feltételező élethelyzet a nyílt utcán mint egy ünnep jelenjen meg. Mindenki úgy éli a szexuá­lis életét, ahogy akarja – kivéve a törvények által tiltott formákat, mint például a gyermekek molesztálása –, de mindez nem válhat a közízlést romboló demonstrációvá, még akkor sem, ha a mai világunkban oly divatos „kisebbségi ügyről” van is szó. 

Egyértelműen meg kell akadályozni, hogy országos mozgalommá erősödjön az, ami eleddig a fővárosban élő, valamint külföldről idelátogató homoszexuális kisebbség számára volt évente ismétlődő program. A pécsi rendezvény pedig ­láthatóan átgondolt, vélelmezhetően lakmuszpapír ahhoz, hogy a többi megyeszékhelyen milyen módon lehetne gyakorlattá tenni az úgynevezett érzékenyítés elfogadhatatlan formáját. Vagyis, megpróbálják bizonyítani, hogy a Pride-logikából következő életvitel a többi vidéki helyszínen is terjeszthető. S ez egy rendkívül figyelmeztető jel. A nagyváros extremizmusa elindul a vidék meghódítására, oda, ahol az emberek még képesek megőrizni a normális élet maradványait. 

Ott kísérleteznek, ahol a hagyományok a családok védelme alatt élnek tovább, ahol a vasárnapi harang hívó szava a település számára fontos jelentéssel bír, ahol létezik a biztonság és az élhető rend, mert a vidék képes erről gondoskodni, rendőri jelenlét nélkül is. Apropó, rendőri jelenlét. A pécsi Pride idejére az óvárost műveleti területté nyilvánította az illetékes rendőrhatóság. Amiből az következett, hogy az ott élők csak igazoltatás fejében mozoghattak saját lakókörnyezetükben, vendégeiket pedig előre be kellett jelenteni, ha a korábban megbeszéltek szerint ebédre voltak hivatalosak. Mindezt azért, mert speciális helyszínné vált a máskor biztonságos városrész.

Egy műveleti területen folyó biztosítás sajátos elhárítási feladatot jelent a rendőri erők számára, amely eltér a hagyományos eljárásoktól, hiszen a megnevezés leginkább katonai műveletekhez köthető. Felmerülhet a kérdés, miért gondolták az illetékesek, hogy az egyszerű rendőri biztosítást magasabb fokozatra kell emelni? Talán létezett olyan elsődleges információ, hogy a Pride résztvevői bombát és egyéb harci eszközt rejtegetve kívánnak megjelenni, veszélyeztetve a vonulás helyszínét és az ott élők életét? Vagy azt elemezték, hogy a magamutogatás ellenzői nemtetszésük jeleként megtámadják a felvonulókat, amiből súlyos összecsapás alakulhat ki a két tábor között, különösen olyan élethelyzetben, ha országunkat is meglátogatja az elhíresült Antifa-hadosztály? 

Amennyiben létezett ilyen jellegű előzmény, ez elégséges indok lett volna arra, hogy a rendezvény megtartását ne engedélyezzék. Talán nem demagógia azt állítani, hogy több száz rendőr vezénylése egy területre, ahogy Pécsen is történt, komoly indokot feltételez, miközben kifejezetten drága mulatság az állam oldaláról nézve. Szóval, ha erős a kétség a rend fenntarthatóságával összefüggésben, egyszerűbb, valamint olcsóbb megtagadni az ilyen jellegű események közterületen történő megtartását. Felvonulások és rendezvények rendőri biztosítása nem lehet műveleti területté nyilvánított méretű, hisz ez már-már a háború definíciójával ér fel. Márpedig nem lehet háborús tétel a normális hétvégi élethelyzet egyetlen magyarországi megyeszékhelyen sem.

A legaggasztóbb azonban nem is a Pride léte vagy nemléte, hanem az, hogy a pécsiek közül jó néhányan a pihenőnapjukon nem azzal töltötték az időt, hogy családjukkal programot szervezzenek, találkozzanak barátaikkal egy ünnepi ebéd mellett vagy sportoljanak, hanem demonstráció keretében tiltakozniuk kellett a saját nyugalmukat megzavaró abszurditás ellen, a normális életük védelmében. Miközben a legnagyobb tiszteletet érdemlik, elszomorító az a körülmény, hogy az ő kárukra tudja a rendőrség garantálni az életükbe betolakodók dáridóját. 

Naponta merül fel a kérdés, hogy közeli és távoli jövőnk – gyerekeink jövője – vajon arról szól, hogy például egy szexuális kisebbség akarata, elképzelése és törekvése fontosabb, mint a többség normalitásba vetett hite és élete? Csak reménykedhetünk, ha már biztosak nem lehetünk benne, hogy a rendvédelmi szervezetek nem lesznek kénytelenek egyszer csak az egész országot szó szerint műveleti területté nyilvánítani, hogy ezzel megelőzhessék a teljes zűrzavart. A legegyszerűbb az lenne, ha félretennénk a reménykedés gyenge láncszemét, és nagy levegőt véve újraépítenénk az eltűnőben lévő határokat az elfogadható és elfogadhatatlan között. Aki a többség által gyakorolt élettől eltérő életmódra vágyik, tegye, de moderált körülmények között. S hogy mik ezek, azt természetesen a többség dönti el. A legfontosabb, hogy a normalitás hívei vegyék vissza az elenyésző kisebbségtől a kezdeményezést és akaratuk érvényesítését. Ellen kell állni az érzékenyítési kísérleteknek, bármilyen formában is jelennek meg azok, hiszen ellenkező esetben úgy adjuk föl normarendszerünket, megszokott életünket, hogy a végén csak a dühös ellenállásra marad erő, annak minden nem kívánt következményével.

A hatóságnak pedig – az úgynevezett kisebbség érdekében is – körültekintőbbnek kell lennie egy-egy engedély kiadásánál, hisz az eszkalálódott helyzeteket sokkal nagyobb energiá­val és kockázat mellett lehet majd megoldani. A politika és főként egyes politikusok sanda érdekei pedig maradjanak ki a normális és extrém világ összecsapásából, hisz nem lehet aláásni az emberi értékeket pillanatnyi politikai érdek mentén. Mert elvárható, hogy a politikai elit tagjai oldaltól függetlenül kiálljanak a rend és normalitás védelmében.

A szerző titkosszolgálati szakértő

Borítókép: Illusztráció. Fotó: Pexels