Széchenyi nekünk is üzen

Választás után, az új Országgyűlés és kormány megalakulása előtt vagyunk. Ebben a négyévente bekövetkező néhány rövid hétben sokan Janus-arcúak vagyunk: előre nézünk és hátra. Előre: az új kihívások, lehetőségek és célok felé; és hátra: visszatekintünk az előző négy évben megtett útra, elért eredményekre, meghiúsult vágyakra. S persze a választásra, amelynek eredménye nagymértékben befolyásolja az ország, a gazdaság, a társadalom, végső soron mindannyiunk életét a következő időszakban.

Ilyentájt érdemes azonban kilépni a rövid lejáratú – négyéves ciklusokra tördelt – időhorizontból, és kicsit töprengeni a mögöttünk hagyott évtizedek, sőt évszázadok hosszú távú trendjein, ok-okozati összefüggésein, sorsfordító eseményein és szereplőin. Persze nem csupán ebben az átmeneti, gyorsan elszálló pillanatban, hanem máskor is érdemes emlékezni és emlékeztetni: sokszor milyen sok időnek kell eltelnie, és mekkora hit, hűség, kitartás és áldozat kell ahhoz, hogy egy vágy, szándék vagy terv megvalósuljon. Például Széchenyi gróf 1821 elején mondta el Brudern bárónak: egyévi jövedelmét fordítja arra, hogy Buda és Pest közt állóhíd épüljön, amit aztán több mint tíz évig építettek, majd 1849 novemberében avattak fel, amikor a „legnagyobb magyar” már a döblingi ideggyógyintézet lakója volt. Tehát majdnem három évtized telt el a Lánchíd ideájának megszületésétől a fizikai valóra vál(t)ásáig.

További Vélemény híreink

Centrális erőtér után nemzeti blokk

Még egy Széchenyihez köthető példa: éppen százkilencven éve, 1832 áprilisában fejezte be a Stadiumot, Arany csodálatos költeményét idézve „a lét és nemlét közti határon egekbe nyúló hármas pyramid” (a Hitel és a Világ utáni) utolsó művét. E Magyarország képviselőihez intézett munkájában arra szólított fel, hogy „kössünk már valahára egy szebb frigyet, mely alatt nem egyesek haszna s előmenetele lappang, hanem a közjó melegítő sugára fényledez”. Kitűzte a nagy célt is: „Hunnia minden lakosinak polgári létet adni!”, aminek két talpköve a szabadság és bátorlét (mai szóval biztonság). Széchenyi tizenkét törvényjavaslatban foglalta össze polgári reformja lényegét, melyben a tulajdon és a tulajdonos szabadsága központi szerepet kapott. Tizenhat évvel később a március 15-i híres 12 pontnak az ő XII törvénye volt az elő- és példaképe, s ezek a pontok beépültek a nemzeti-polgári átalakulást kodifikáló 1848. áprilisi törvényekbe.

A magyar szabadságharc leverése után újabb tizennyolc évnek kellett eltelnie, amikor az 1867-es kiegyezés-kiegyenlítés során – ha nem is teljesen, de nagyrészt – sikerült megvalósítani az 1848-as nemzeti programot. Ennek főszereplője ugyanaz a politikus volt, akiről Széchenyi 1840. április 30-án ezt írta naplójába: „Deák kell hogy a centrumunk legyen. Félre minden irigységgel hazámfiai. Adjuk neki az elsőséget!” Deák Ferenc – a magyar politikai élet évtizedeken át megkérdőjelezhetetlen tekintélyű vezetője – huszonhét év múlva, 1867-ben ért pályája csúcsára, amikor tető alá hozta a fél évszázadig többé-kevésbé jól működő dualista rendszert.

Legyen béke, szabadság és egyetértés! Ezt kívánta a magyar nemzet 1848-ban éppúgy, mint 1956-ban és 1990-ben. És ma is ezt kívánja, ezért hatalmazta fel kétharmados parlamenti többséggel az ezt nem csupán ígérő, de tettekkel már tizenkét éve előmozdító és kiteljesítő nemzeti kormányt. Amely e legitim felhatalmazásra támaszkodva jó eséllyel birkózhat meg az eddigieknél is nagyobb kihívásokkal és nehezebb feladatokkal. De ne felejtsük el, Széchenyi 190 éves üzenete nekünk is szól: „Szakadozva felette gyengék vagyunk, egyszívűek, egyakaratúak pedig óriási erő.”

Borítókép forrása: MTI/Koszticsák Szilárd