Választás után, az új Országgyűlés és kormány megalakulása előtt vagyunk. Ebben a négyévente bekövetkező néhány rövid hétben sokan Janus-arcúak vagyunk: előre nézünk és hátra. Előre: az új kihívások, lehetőségek és célok felé; és hátra: visszatekintünk az előző négy évben megtett útra, elért eredményekre, meghiúsult vágyakra. S persze a választásra, amelynek eredménye nagymértékben befolyásolja az ország, a gazdaság, a társadalom, végső soron mindannyiunk életét a következő időszakban.
Ilyentájt érdemes azonban kilépni a rövid lejáratú – négyéves ciklusokra tördelt – időhorizontból, és kicsit töprengeni a mögöttünk hagyott évtizedek, sőt évszázadok hosszú távú trendjein, ok-okozati összefüggésein, sorsfordító eseményein és szereplőin. Persze nem csupán ebben az átmeneti, gyorsan elszálló pillanatban, hanem máskor is érdemes emlékezni és emlékeztetni: sokszor milyen sok időnek kell eltelnie, és mekkora hit, hűség, kitartás és áldozat kell ahhoz, hogy egy vágy, szándék vagy terv megvalósuljon. Például Széchenyi gróf 1821 elején mondta el Brudern bárónak: egyévi jövedelmét fordítja arra, hogy Buda és Pest közt állóhíd épüljön, amit aztán több mint tíz évig építettek, majd 1849 novemberében avattak fel, amikor a „legnagyobb magyar” már a döblingi ideggyógyintézet lakója volt. Tehát majdnem három évtized telt el a Lánchíd ideájának megszületésétől a fizikai valóra vál(t)ásáig.
