A korszak nemcsak annyival több egy mégoly stabil politikai rendszernél, hogy állandó vezetés mellett huzamosabb ideig marad fenn, hanem hogy jól megkülönböztethető, csak rá jellemző szellemiség érvényesül benne. Érezzük, hogy a kort, amiben élünk, egy bizonyos értékkánon, meghatározott kulturális kurzus, sajátos intellektuális klíma jellemzi. Orbán Viktor ötödik kormányzati ciklusának küszöbén a rövidebb távú jogi-gazdasági és a középtávú társadalmi célok után nem túlzás a hosszú távú kulturális célokat fókuszba helyezni. Különösen, hogy valójában ezek teljesülése alapozza meg az előbbiek sikerét.
A klebelsbergi politika nyomvonalán
Éppen száz évvel ezelőtt, 1922-ben iktatták be vallás- és közoktatásügyi miniszternek gróf Klebelsberg Kunót. A Trianon után újjáépítendő magyar állam feladatai közül első helyre a kultúrát helyezte, amelyet a bel- és külpolitikai, gazdasági és társadalmi konszolidáció alapjának tartott. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy egészen 1931-ig tartó tárcavezetésének feladatmennyisége csak a reformkor negyedszázadának munkavégzéséhez fogható. Mindez nem mehetett hosszú távú tervek nélkül, sem nem következhetett be rövid idő alatt. Kortársa, Dékány István filozófus-szociológus találó hasonlatával élve a klebelsbergi kultúrpolitika olyan óra volt, amely a másodpercek mellett az órát is mutatta. Ő maga 1926-ban plasztikusan úgy fogalmazott, hogy „a kultúrpolitika hosszú lejáratú váltó”. Igaza volt Kornis Gyula piarista szerzetesnek, Klebelsberg közoktatásügyi államtitkárának, amikor úgy értékelte 1932-ben elhunyt minisztere munkásságát, hogy évtizedes kulturális befektetései a további évtizedekben térülnek majd meg. S valóban: a ma működő művelődési struktúra alapjainak egy része is ekkortól fogva létezik (vidéki egyetemek, külföldi magyar intézetek, múzeumi rendszer, sportoktatás).
Mindehhez három dolog kellett: következetes kormányzati támogatás, kitartó miniszteri munkavégzés és a hosszú távú politikai cselekvést megalapozó szellemi előkészítő munka. Az előbbi kettő, különösen a hatékony kultúrpolitikát igénylő tartós időtartam miatt, összefüggött egymással: Klebelsberg volt a Horthy-korszakban a legtöbb időt, kilenc évet és két hónapot hivatalban eltöltő miniszter, méghozzá a leghosszabb időt, tíz évet és öt hónapot regnáló gróf Bethlen István kabinetjében. Utóbbi kapcsán pedig az imént említett Dékány és Kornis nevezhető meg, mint akik 1920-tól kezdve – mint egyetemi tanárok, lapszerkesztők, akadémiai testületek elnökei – jelentős munkát fektettek a kultúrprogram kidolgozásába.
A korszak alapgondolata a kultúrfölény, Klebelsberg szavaival élve a „közművelődési elsőbbség” elérése-megtartása volt, amely bővebben kifejezve kulturális fölényt, azaz jelentős előnyt, vezető szerepet jelent. Manapság egyszerűen kulturális hegemóniának nevezzük. A Trianon után előállt geopolitikai helyzetben megfogalmazott történelmi küldetés, ennek elméleti kerete és az annak szolgálatába állított gyakorlat mintájára a – békediktátum századik évfordulóján, Sátoraljaújhelyen megtartott miniszterelnöki beszédben emlegetett – negyedik-ötödik „trianoni nemzedék” feladata is az, hogy a kultúra eszközeivel erősítse meg a magyar államot, növelje társadalmi kohézióját és fokozza versenyképességét.
Ennek megfelelően a központi gondolat ma a kulturális szuverenitás, amely az állam kulturális egységét és az őt alkotó nemzet kulturális egyediségét, valamint ezek integritását jelenti. Azt tudták régen is, hogy „közösségi alapstruktúra nélkül nincs állam” (Dékány István). Még inkább érezzük ezt ma, amikor az állam aláásása hibrid eszközökkel folyik, például azért, hogy feloldják a természetes identitásokat (férfi, nő) és szétbontsák az elsődleges közösségeket (család, nemzet). Ebben a helyzetben minden korábbinál fontosabb annak felismerése, hogy a szélesen és mélyen értelmezett kultúra az állam gyökérzete. Így tulajdonképpen a társadalmi reprodukció, az államrend szilárdsága és a gazdasági teljesítőképesség is kulturális természetű. A végső kérdésre a válasz mindig a kultúra.
Miután minden állam egy-egy nemzet sajátos alkotása, és minden kultúra az őt megalkotó nép egyedi terméke, így a kulturális szuverenitás és a nemzeti szuverenitás egymást feltételező, hovatovább kölcsönösen erősítő képességet jelent. A cél kettős: az állami szuverenitás kultúra általi fokozása és a kulturális szuverenitás állami eszközökkel való erősítése.
